Sziasztok! Tudom, hogy megint sokat késtem és sajnálom. A fejezetben ismét előkerül majd egy új szereplő. Hogy a későbbiekben milyen szerepe lesz, azt a fantáziátokra bízom. Viszont nem locsogok tovább itt. Beszéljen helyettem a fejezet. Kellemes olvasást kívánok!
Love, Elizabeth Angel
Egész éjjel alig aludtam talán egy órát. A gondolataim folyamatosan kavarogtak. Volt egy olyan érzésem, hogy nem hagyja majd az orvos szó nélkül a kérésemet. Úgy éreztem, hogy van valami, amit cserébe adnom kell. Bármit képes lettem volna megtenni azért, hogy ne kelljen mindenkinek megtudnia a történteket. Na jó, talán nem mindent.
Reggel nyolc óra körül bejött az orvos. Eléggé nyúzottnak tűnt. Mintha egy nap alatt öregedett volna néhány évet.
- Jó reggelt! Hogy érzi magát?
- Valamivel jobban, mint tegnap. A szüleimnek nem mondott semmit, ugye? - Az sem érdekelt, mikor mehetek haza, csak az, hogy tartsa a száját. Egy-két percig csak állt és figyelt, de egy szót sem szólt. Ettől pedig kétségbeestem.
- Nem, nem mondtam semmit. Viszont van egy feltételem.
- Mi? - Tényleg kíváncsi voltam, hogy mit akar.
- Pszichológushoz kell járnod, amíg nem sikerül feldolgoznod a téged ért traumákat.
- Most csak viccel, ugye? - Hisztérikusan felnevettem. - Nem küldhet dilidokihoz, hiszen semmi bajom!
- Amanda, figyelj rám. Lehet, hogy azt hiszed, minden rendben van veled. Ennek ellenére sem a testvéred halálát, sem az erőszakot nem tudtad eddig feldolgozni egyedül.
- Ehhez magának semmi köze nincsen! Miért nem hagy békén? Csak élni szeretném az életemet!
- Nos, határozottan nem játszol igazságosan. Te kértél tőlem valamit, holott tudod, hogy kötelességem lenne mindent elmondani a szüleidnek, de nem tettem meg. Most viszont meghátrálsz, mert azt kérem tőled, hogy néhányszor látogasd meg a pszichológust? Ismerem őt személyesen. Remek szakember és roppant diszkrét. Az ég világon senki sem tudna meg tőle semmit. Még azt sem, hogy hozzá jársz. Gondold át, mit szeretnél, ugyanis hamarosan látogatási idő. - Bólintottam, mire az orvos megfordult és távozott a szobámból.
Miért velem történik mindez? Én nem akartam ezt az egészet! Olyan nagy kérés lett volna, hogy Alex hagyjon békén? Mégis miért jött? Már megmondtam neki, hogy nem akarom látni! A fenébe! Ez az egész az ő hibája! Biztosan sokkot kaptam, amikor megláttam. Igen, csak ez lehetett az oka annak, hogy elájultam! Nem tarthatnak is! El akarok menni innen! Jack, hol vagy? Azt mondtad, hogy mindig mellettem leszel! Akkor most miért nem vagy itt? Egyedül hagytál! Hogy tehetted ezt? Azonnal gyere vissza hozzám, mert szükségem van rád! Kérlek! Hallod? Nem bírom tovább! Segíts! - Nem bírtam tovább, a könnyeim patakokban kezdtek folyni az arcomon. Teljesen összetörtem és elvesztem.
A térdemet amennyire csak tudtam, felhúztam a mellkasomhoz és elkezdtem előre-hátra hintázni, hátha így megnyugszom. Nem sokat segített, sőt, még rosszabb volt így. Erről ugyanis ismét Jack jutott eszembe. Amikor rosszul éreztem magam, az ölébe húzott és ringatni kezdett. Ettől valamiért mindig megnyugodtam. Most viszont teljesen egyedül kellett döntenem. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Egyik lehetőség sem tetszik és egyiket sem szeretném. Teljesen össze vagyok zavarodva. Mégis valahogyan döntenem kellett. Csak az alapján tudok választani, hogy melyik kevésbé rossz. Viszont ez is csak nézőpont kérdése.
Fogalmam sincs, meddig ültem egyedül sírva, de arra eszméltem fel, hogy valaki becsukta az ajtót. Amikor oldalra fordítottam a fejem, egy férfit láttam. Magas volt és izmos, de pontosan annyi izom volt rajta, amennyi kellett, semmivel sem több. Egy póló, egy farmer és egy sportcipő volt rajta. Sejtésem szerint olyan harminc év körüli lehetett, habár a kinézete alapján fiatalabb is lehetett. Kék szemeivel úgy méregetett, mintha a vesémig látna. Ettől őszintén szólva kezdtem megijedni. Főleg mivel egészen eddig egy szót sem szólt. Még csak azt sem tudtam, hogy kihez van szerencsém.
- Kicsoda maga és mit keres itt?
- Te vagy Amanda?
- Igen, de mégis mit akar?
- Mr. Stone vagyok, Mr. Sirett küldött be hozzád, hogy beszélgessek veled egy kicsit. Én lennék a pszichológusod, amennyiben azt az opciót választod.
- Nagyon kedves, de nincs szükségem a segítségére! Most pedig szeretnék egyedül lenni, ha nem bánja! - Próbáltam határozott lenni, viszont nem akartam bunkónak sem tűnni, úgyhogy muszáj volt kulturáltabban beszélnem vele. Ha nem lett volna orvos, garantáltan elküldtem volna melegebb éghajlatra, de nem ilyen finoman. A doki viszont úgy tűnt, hogy nem értette a célzást. Ahelyett, hogy megfordult volna és távozott volna, inkább közelebb jött és leült az ágyam melletti székbe.
- Tudom, azt hiszed, hogy csak egy idióta orvos vagyok, aki csak pesztrálni fog téged, amíg el nem mondasz mindent, amit hallani akarok. Nem foglak győzködni arról, miért lenne jó hozzám járnod. A te életed és úgy döntesz, ahogy neked jó. Viszont hallgass meg, kérlek. Elmesélek neked valamit, csakhogy tudd, másnak sem habos torta az élete, rendben? - Teljesen komolynak tűnt. Fogalmam sincs, miért, de hittem neki. Éreztem, hogy tényleg nem kényszerít semmire, ennek ellenére sem akartam megnyílni előtte.
Miközben én magamban mérlegeltem, hogy elküldjem vagy esetleg meghallgassam, mit akar, addig ő folyamatosan az arcomat fürkészte. Mintha le tudna olvasni valamit róla. Aztán végül is úgy döntöttem, hogy ha elmondja, amit akar, utána elmegy és végre nyugtom lesz egy ideig. Egy szót sem szóltam, csak bólintottam egyet, mire ő elmosolyodott és elkezdett beszélni.
- Hat éves voltam, amikor a szüleim autóbalesetben meghaltak, így én és a nővérem árván maradtunk. Rokonaink sem nagyon voltak, vagy egyáltalán nem tartották velük a szüleim a kapcsolatot. Kisebb viták után a nagyszüleinkhez kerültünk. Ők megpróbáltak minden tőlük telhetőt megtenni értünk, de gyakran ez sem volt elég. A nővérem tizenöt éves volt akkor. Ő segített az én nevelésemben, de elég problémás gyerek voltam. Hiányoztak a szüleim és nem akartam elfogadni, hogy nincsenek többé. Amikor tíz éves voltam, leállt a szíve a nagyapámnak és már nem tudtak rajta segíteni. Rá egy évre a nagyi is belehalt a bánatába. Ráadásul már idős is volt, úgyhogy a nagyapámmal együtt sem bírták volna sokkal tovább. A nővérem ezután ott hagyta az egyetemet, hogy engem fel tudjon valahogy nevelni. Ezért nagyon hálás vagyok neki. Tudom, hogy nem lehetett könnyű neki, de sohasem rótta ezt fel nekem. Amikor elérkeztem oda, hogy középiskolát kellett választanom, elhatároztam, hogy valami olyan munkát szeretnék, ahol segíthetek az embereknek. Úgy gondoltam, hogy a hozzám hasonló embereknek vagy bárki másnak esetleg szüksége lehet a segítségre. Hiszen nem könnyű dolog elengedni olyan embereket, akikhez szorosan kötődünk. Így lettem végül pszichológus. Szeretem a munkámat és cseppet sem bántam meg, hogy ezt választottam. Tudod, sokan néznek hülyének emiatt, de nem törődöm az ilyen emberekkel. Nekem csak az a fontos, hogy akik hozzám kerülnek valami oknál fogva, valamilyen szinten meggyógyuljanak. A fájdalom sohasem múlik el, de segítek nekik, hogy kezelni tudják ezt az érzést.
- Miért mondta ezt most el nekem? Nem értem, mit akar ezzel.
- Csak azt szerettem volna, hogy tudd, nem vagy egyedül. Sokan küzdenek olyan problémákkal, mint te. Nem szégyen az, ha segítséget kérsz valakitől. Természetesen megértem, ha nem bízol bennem vagy a hozzám hasonló emberekben és magad próbálod megoldani a gondjaidat. Nem foglak semmivel sem zsarolni vagy hamisan ígérgetni bármit. Csak arra kérlek, hogy gondold át még egyszer a döntésedet. Ha szükséged van valakire, hozzám bármikor jöhetsz. Tőlem az ég egy adta világon senki sem tudna meg semmit.
- Rendben, még meggondolom. Kérdezhetek valamit?
- Igen, természetesen. - Mosolygott.
- Mi lett a nővérével?
- Amikor bekerültem középiskolába, visszament az egyetemre és elvégezte az orvosit. Azóta pedig már férjhez ment és van egy meseszép kislányuk.
- Nagyszerű ember lehet és a férje pedig hatalmas mázlista. - Mosolyodtam el.
- Így igaz. - Bólogatott, miközben nevetett. - Ne haragudj, de ideje mennem. Hamarosan ideér a következő betegem, de előtte még kell valahonnan kávét is kerítenem. Anélkül használhatatlan vagyok. - Fecsegett. - Akárhogyan is döntesz, örülök, hogy találkoztunk.
- Én... köszönöm, hogy elmondta... ezeket nekem. - Egyszerűen nem tudtam kifejezni magam. Az őszintesége és a nyíltsága meglepett és nem egészen tértem még magamhoz.
- Nem kell semmit sem megköszönnöd, hiszen nem tettem semmit. Most viszont tényleg megyek. Pihenj egy kicsit, biztosan rád fér.
- Viszlát! - Miután elköszöntem tőle, lassan kisétált az ajtón, én pedig ismét egyedül maradtam a gondolataimmal. Annyi minden járt egyszerre a fejemben, hogy azt hittem, felrobban. Félelem, bizalmatlanság, fájdalom, remény, halál...
