5. fejezet - A titok nem titok többé

Sziasztok! :) Meg is hoztam az 5. fejezetet, így most nem kellett két hónapot várnotok az új részre, ami azt hiszem jó hír/csoda. De nem fecsegek tovább. Kellemes olvasást kívánok!

Love, Elizabeth Angel

U.i.: Örülnék néhány véleménynek a fejezettel kapcsolatban...

A következő, amire emlékszem az, hogy egy fehér szobában fekszem. Kórházban vagyok. A gépek csipogásán kívül csak az én légzésemet lehetett hallani és még valakijét. Megpróbáltam óvatosan felülni, ami nem ment könnyen. A testem alig akart engedelmeskedni nekem, de végül nagy nehezen sikerült elérnem a célom. Aztán sikerült meglátnom Őt. Alig fél méternyire állt az ágyamtól és a kilátást szemlélte. De még így is megtudtam állapítani, hogy Ő az. Túl mély benyomást tett ahhoz, hogy ne tudjam.

- Mit keresel itt? - A hangom erőtlen volt és majdnem elcsuklott, de sikerült megkérdeznem, amit akartam. Megint úrrá lett rajtam a félelem, hogy vajon mit kereshet itt. Miért nem tudja felfogni, hogy látni sem akarom? Ha azt hiszi, hogy valaha is megbocsájtok neki, nagyon téved. Az életben nem fogom elfelejteni, mit tett velem.

- Én hoztalak be. Nem emlékszel? Az iskola előtt vártalak. Aztán miközben beszéltem hozzád, elájultál, én pedig úgy gondoltam, hogy behozlak a kórházba, nehogy valami komolyabb bajod legyen.

- Örülök, hogy már ennyire törődsz a testi épségemmel, bár úgy emlékszem, hogy ez nem mindig volt így.

- Nem felejthetnénk el az egészet? Fogalmam sincs, mi ütött akkor belém. Sohasem tettem még ilyet senkivel és nem is fogok. Azóta folyamatosan bűntudatom van. Egyszerűen annyira gyönyörű voltál és én nem tudtam ellenállni neked. Ráadásul nem is voltam teljesen józan, bár tudom, ez nem mentség rá.

- Örülök, hogy legalább a lelkiismereted feltámadt és remélem, hogy még sokáig kísért majd. Mert abban biztos lehetsz, hogy én nem fogok megbocsájtani neked!

- Kérlek, Amanda, adj még egy esélyt! Bebizonyítom, hogy helyre tudom hozni azt, amit elrontottam.

- Helyrehozni mit? Tudod te egyáltalán miről beszélsz? Úgy érzem magam, mint egy ócska rongydarab. Minden éjjel rémálmok gyötörnek azóta az este óta és mindegyikben újra és újra lejátszódik minden. Van fogalmad arról, hogy min megyek keresztül? Kétlem. Ha tudnád, akkor már rég nem lennél itt. Hagyj engem békén! Nem akarlak látni sem most, sem máskor!

- Rendben, elmegyek. De tudnod kell, hogy soha nem akartam ezt tenni veled.

- Már mindegy, ugyanis megtetted! Az ajtót pedig arra találod! - Mutattam az említett tárgy irányába.

Alex lehajtott fejjel lassan sétált az ajtó felé és mielőtt kiment még egyszer utoljára hátranézett, majd távozott. Belőlem pedig önkénytelenül is előtörtek a könnyek. Csodálom, hogy eddig bírtam. Nem értettem, hogy miért nem tudja felfogni, hogy tűnjön el az életemből.

Miközben én még az előző veszekedésünkön agyaltam, egy ősz hajú ötvenes évei körül járó férfi lépett be a szobámba. Úgy gondoltam, hogy ő lehet az orvos, aki ellát. Amint belépett a szobába, kedvesen üdvözölt, majd jól leteremtett, amiért napokig nem ettem és emiatt teljesen kimerültem. Vagy öt percig beszélt arról, hogy milyen fontos a rendszeres táplálkozás és milyen következményei lehetnek, ha ezt nem tartom be. Ezután azonban áttért egy sokkal kényesebb témára.

- Az esetleges betegség érdekében mindenféle vizsgálatot el kellett végeznünk. Többek között a nőgyógyászati vizsgálatot is, amelynél a doktornő erőszakos behatolás nyomát fedezte fel. Úgy gondolom, hogy emiatt azonnal be kellene hívnom a szüleit, hátha ők tudnak valamit.

- Ne, ne kérem! Ők semmiről sem tudnak! Kérem, ne mondja el nekik! Megteszek bármit, csak ez maradjon köztünk!

- Rendben, először is nyugodj meg. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy így intézzük el, de mesélj el mindent, amit tudsz. Tudod ki tette ezt veled? Mivel ez egy bűncselekmény, a rendőrségnek is el kellene mondanod és feljelentened a tettest.

- Nem, nem akarom ezt tenni! Nem akarom, hogy ki derüljön, mi történt! Így is elég rosszul érzem magam miatta, nem kell, hogy mindenki megtudja!

- Tudod, ki tette ezt? - Két lehetőségem volt: vagy elmondom az orvosnak az igazat és ő nagy valószínűséggel tovább adja a rendőröknek vagy hazudok. Az utóbbi sokkal egyszerűbbnek tűnt és úgy nem kell még több megaláztatást átélnem. Legalábbis ebben reménykedtem.

- Nem tudom, ki volt az. Egy buliban voltam, de sötét volt és nem láttam az arcát rendesen.

- És esetleg a nevét nem tudod?

- Nem. Nem emlékszem rá, hogy hívták.

- Rendben, nyugodj meg és pihenj. Most ez a legfontosabb.

- Köszönöm. És kérem a szüleimnek ne szóljon erről egy szót sem! - Nem szólt semmit az orvos, csak bólintott, majd kiment a szobából. Én pedig azon kezdtem el agyalni, hogy ezek után mi jöhet még? Mi lesz akkor, ha a doktor mégis beszél a szüleimmel vagy a rendőrséggel? Az biztos, hogy otthon minimum szobafogságot kapnék elég hosszú időre, bár ezt most őszintén nem bánnám. Úgy sincs kedvem sehova sem menni.

Viszont ha a rendőrség megtudja, addig nem adja fel, amíg mindent meg nem tudnak. Ezt pedig nem akarom. Nem azért, hogy Alexet védjem. Nem, őt legszívesebben lecsukatnám. De ha kiderül, hogy mit tett velem, nap, mint nap el kell viselnem a többiek szánakozó nézését. Vagy ami még rosszabb, egyenesen kinevetnének és ezzel szekálnának.

Lefeküdtem vissza az ágyra, megpróbáltam mindent kizárni a gondolataimból és csak arra koncentrálni, amit az orvos mondott. Pihennem kell. Egy ideig csak forgolódtam jobbra-balra, mert sehogyan sem jött álom a szememre, aztán valahogyan mégis sikerült elaludnom.

Hétfő reggel van. Igyekszem gyorsan elkészülni a reggeli teendőimmel, hogy minél hamarabb szabaduljak otthonról. Gyorsan megmosakszom, felöltözöm, eszem néhány falatot, majd elindulok. Az utcán néhány ember a kelleténél tovább tartja rajtam a szemét, de fogalmam sincs, miért. Úgy döntök, hogy ezzel ráérek később foglalkozni. Megérkezek az iskolához. A diákok kisebb-nagyobb csoportokban sugdolóznak. De ahogy elmegyek mellettük, mindegyikük felém fordul. 

- Ő az a lány, akit megerőszakoltak. 

- Én úgy tudom, hogy nem volt erőszak, csak ő találta ki.

Akármerre megyek, mindenhol hasonló párpeszédeket hallok és mind rólam szól. Képtelen vagyok uralkodni az érzéseimen és egy-két könnycsepp legördül az arcomon. Néhányan ujjal mutogatva jót nevetnek rajtam. Aztán meglátom Emily-t és odasietek hozzá. Ő az utolsó reményem.

- Miért nem mondtad, hogy lefeküdtél Alex-szel? Azt mondtad, semmi nem történt köztetek. Hazudtál nekem, pedig a legjobb barátnőd vagyok, legalábbis azt hittem!

- Nem lefeküdtem vele, hanem megerőszakolt! Egyáltalán nem ugyanaz!

- Na persze! Miért tenne ilyet? Am, a vak is láthatta azon a bulin, hogy forr a levegő köztetek! Akármi is történt, te is legalább annyira benne voltál, mint ő!

- Ez nem igaz! Én próbáltam leállítani, de nem... nem tudtam. Azért nem mondtam semmit, mert szégyellem, hogy ezt tette velem. 

- Legalább nekem ne hazudj! Legalább jól szórakoztál vele?

- Nem hazudok! Hinned kel nekem! Egyáltalán nem volt szórakoztató, inkább undorító!

- Tudod mit? Majd keress meg, ha hajlandó vagy az igazat mondani!

Könnyes szemmel ébredtem. Az álmom maga volt a pokol. Bármit megteszek azért, hogy ezt elkerüljem.

Annyira sebezhetőnek éreztem magam. Teljesen ki voltam szolgáltatva a doktornak és Alexnek. Ha bármelyikük beszél, nekem végem. Eddig is mindenki őrültnek tartott és úgy is kezeltek. Jack halála óta minden teljesen a feje tetejére állt. Azt kívántam, hogy bárcsak ott lenne velem és mondana valami biztatót. Mert én már minden reményemet elveszítettem. Csak néhány gondolat kavargott a fejemben: félelem, undor, szégyen, harag, halál...