Sziasztok! Rettentően sajnálom, hogy ennyi ideig nem volt friss. Remélem emiatt nem ment el a kedvetek az olvasásától. Erről a fejezetről csak annyit szeretnék mondani, hogy hosszabb lett, mint az előző és tartalmasabb is. Viszont van néhány olyan rész benne, amit úgy gondolom, hogy megemlítem így előre is és azt mindenki a saját felelősségére olvassa. Nem tudom, hogy mennyire fog nektek átjönni egy-egy olyan rész, ezért szólok előre. lehet, hogy valakinek fel sem tűnik majd, nem tudom... Na de nem fecsegek tovább.. :) Kellemes olvasást kívánok!
Love, Elizabeth Angel ♥
A bátyám halálának első évfordulója után körülbelül két héttel Emily elhívott az egyik barátjának a születésnapi bulijára. Amikor először mondta nekem, tiszta erőből tiltakoztam. Valóban nem volt kedvem a szórakozáshoz. Főleg nem egy ilyen nap után nem sokkal. A gyász akkor is gyász marad, bármennyi idő is telik el... Emily sohasem tudott igazán megérteni. Nem értette, hogy miért ragaszkodom ennyire a bátyám emlékéhez, hiszen ő már meghalt... De pontosan ezért ne akarom őt elfelejteni. Már a puszta gondolata is erővel tölt el. Tudom, hogyha itt lenne, ugyanúgy támogatna, mint korábban. Viszont amíg ezen gondolkoztam, rájöttem, hogy azt sem szeretné, hogy egész hátralévő életemet magányosan töltsem a négy fal közé zárva. Képtelen voltam dönteni, ezért megkérdeztem a szüleimet, hogy ők mit gondolnak erről...
Túl sok újdonságot ismét nem mondtak... "Dönts, ahogy jónak látod." Hát ez igazán nagy segítség mondhatom... Jack halála óta szinte semmit sem foglalkoznak velem. Nem mintha azelőtt ez igaz lett volna. Sohasem tudtak igazán elfogadni olyannak, amilyen vagyok. Mindig próbáltak rajtam változtatni. Ezeket az utasításokat követtem egy ideig, hiszen meg akartam nekik felelni. De aztán rájöttem, hogy bármit is csinálok, sohasem leszek elég jó nekik... Ezért is romlott meg a viszonyom velük... Emiatt lett Jack a legnagyobb bizalmasom. Hiszen ő mégis csak a családomba tartozik. Ő mindig megértett... Talán éppen az ő emléke miatt döntöttem úgy, hogy elmegyek Emilyvel. Igaz, még mindig nem éreztem készen magam erre. Viszont így mégis csak emberek között leszek és nem a sötét szobámban, mint általában.
Péntek. A buli napja. A hangulatom még mindig nem javult egy cseppet sem. Ráadásul a pénteki napok különösen érzékenyen érintenek. Ilyenkor az átlagosnál is rosszabb a kedvem. De már megígértem Emilynek, úgyhogy nincs hátraarc. Végülis csak nem lesz olyan rossz. - Gondoltam magamban. Ezelőtt nem sűrűn jártam bulikba. Általában csak akkor, ha tényleg volt ok az ünneplésre. Viszont az egyáltalán nem dobott ebben az esetben fel, hogy teljesen idegenek közé megyek és csak egy ember lesz az egész társaságban, akit ismerek... Hiszen tudtam, hogy Emily nem fog a közelben maradni egész este. Ahhoz túl jól ismerem, hogy ezt gondoljam róla...
Nyolc órára már indulásra készen álltam. Egy fekete farmert, egy sötétkék felsőt és egy fekete magassarkút vettem fel. Nem igazán szerettem a magassarkút, de csupa idegen közé megyek, mégsem nézhetek ki úgy, mint egy csöves, aki éppen az aluljáróból jött elő. Emilyvel megbeszéltük, hogy fél kilenckor találkozunk náluk, úgyhogy ideje volt indulnom. Emilyék körülbelül húsz percre laknak tőlünk, ami magassarkúban néha egy órának tűnik... Pedig természetesen nem annyi... Csak sokkal kényelmesebb sportcipőben elgyalogolni hozzájuk, mint így...
Amikor odaértem a házukhoz, Em már kint várt indulásra készen. Ilyen szerintem még sohasem volt, hogy bárhova is időben indultunk volna. A késés oka pedig általában Emily volt. Sohasem tudott időben elkészülni, de emiatt nem haragudhattam rá. Ő már csak ilyen... Még legalább húsz percet gyalogoltunk tőlük, amíg odaértünk a buli helyszínére. Megmondom őszintén, hogy azelőtt nem gyakran jártam arrafelé. Így a ház sem volt ismerős. Ráadásul az odavezető út is elég kacskaringós volt. Ettől pedig nem éreztem magam jól. Hiszen mi van akkor, ha történik valami? Akkor fogalmam sem lesz, hogy merre induljak el haza. Na szép.. Még el sem kezdődött a buli, de már haza akarok menni.. Így nem sok értelme volt eljönnöm.. Fogalmam sincsen, miért, de rossz előérzetem volt... Egyszerűen semmi kedvem nem volt menni, de már ott voltam. Innen már nem fordulhattam volna vissza és sétálhattam volna csak úgy el. A döntéseinknek következményei vannak. Ha valamit, hát ezt biztosan megtanultam az élettől.
Amikor beléptünk a házba, már tele volt emberekkel. Pontosabban rengeteg idegennel. Emilyn kívül egy ismerős arcot sem találtam. Aztán azzal nyugtattam magam, hogy így legalább új embereket ismerhetek meg. Hiszen ha sehova sem járok, akkor senkit sem fogok megismerni. Ráadásul talán még új barátokat is szerezhetek. Nem sokkal az érkezésünk után Emily egyszerűen lelépett valahova és ott hagyott engem egyedül. Nem szerettem, amikor ezt csinálta velem. Még be sem mutatott senkinek, hogy legalább akkor valakivel beszélhessek, ha már ő úgy is eltűnik. Ilyenkor haragudtam rá. Bármilyen gyerekesnek is tűnik... Hiszen ki szeret teljesen idegen emberek között lenni? Én nem, az biztos... Megpróbáltam nem gondolni erre és elengedni magam. Bár ez egyáltalán nem volt könnyű... Odamentem ahhoz az asztalhoz, ahol az italok voltak. Látszólag "ártalmatlannak" tűntek, úgyhogy elvettem azt, amit először megláttam. A színe alapján talán barack lé lehetett és az illata sem volt különösebben gyanús. De amikor megkóstoltam, éreztem, hogy volt benne valami alkohol. Bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy milyen. A poharat pedig nem tehettem volna vissza egyrészt, mivel beleittam már. Másrészt pedig teljesen hülyének néztek volna. Úgyhogy inkább szépen lassan elvonultam a szoba közepéből, ami valószínűleg a nappali lehetett rendes formájában. Odasétáltam az ablakhoz és azon keresztül néztem az utcán egyedül sétáló néhány embert és a csillagokat... Semmi más nem volt, amire figyelhettem volna. Bár azért így is tökéletesen hallottam a házban tomboló részegedő fiúk és lányok kiabálását. Fogalmam sem volt, hogy miért egyeztem ebben bele, de kezdett egyre inkább elmenni a kedvem az egésztől, nem mintha túl sok lett volna korábban... Megpróbáltam kizárni ezeket az idegesítő hangokat és még inkább kifelé bámultam az éjszakába. A csillagokat néztem, hogy milyen szépen ragyognak az égen. Legalább ennyi szépség volt az estében...
Aztán egyszer csak valaki gyengéden megérintette a vállam. Már kezdtem reménykedni, hogy Emily került elő, de helyette ahogyan megfordultam, egy fiúval találtam szemben magam. Hirtelen azt hittem, hogy csak a szemem káprázik. Annyira hihetetlennek tűnt. Egyszerre tűnt felnőtt férfinak és egy tizenéves kisgyereknek is. De ez a kettősség tette annyira angyalivá. Olyan ártatlan arca volt, hogy nem is értettem, hogyan tud az itt lévők többségével barátkozni. Ez biztos csak a látszat. Gondoltam magamban. Ráadásul biztosan volt barátnője is. Csak azt nem értettem, hogy miért éppen hozzám jött oda. Hiszen rajtam kívül még több egyedül lévő lány volt a szobában, akik szívesen a karjaiba rohantak volna. Habár egyáltalán nem bántam, hogy engem választott közülük...
- Szia, a nevem Alex. Még sohasem láttalak ezelőtt. Új vagy a városban vagy még nem volt szerencsém találkozni ezzel a szép hölggyel? - Még szerencse, hogy a szobában nem volt túl sok a fény, mivel biztosan elpirultam a szavai hallatán.
- Nem, már születésem óta itt élek. Bizonyára azért nem találkoztunk eddig, mert nem járok gyakran ilyen bulikba, sőt egyáltalán semmilyenbe, amióta... mindegy. A lényeg, hogy nem vagyok az a bulizós típus...
- Értem. Hát ez esetben örülök, hogy most mégis meggondoltad magad és itt vagy. Egyedül jöttél?
- Nem, a barátnőmmel jöttem, de őt már jó ideje nem láttam. Biztosan ismerkedik többiekkel.
- Te hogy-hogy nem vagy vele?
- Tudod, amint mondtam, nem vagyok az a bulizós típus és most is csak azért jöttem, mert addig könyörgött, amíg igent nem mondtam. De őszintén szólva nem igazán érzem jól magam itt. Így hát félrevonultam ide. Különben sem ismerek senkit a barátnőmön kívül itt...
- Dehogy nem. Most már engem is ismersz. Tudod, nem értem, hogy egy ilyen csinos lány, mint te miért álldogál itt egyedül. Úgy értem, hogy egy ideje figyellek, de eddig senki sem jött ide hozzád. Ezt nem értem... A barátod nem kísért el titeket?
- A helyzet az, hogy nincs barátom. Szóval a válaszom nem.
- Ez esetben, ha nem bánod, csatlakoznék hozzád és beszélgethetnénk. - Semmi kivetnivalót nem találtam a kérésében, úgyhogy beleegyeztem.
Nagyon kedves srácnak tűnt. Minden kis hülyeségről ugyanúgy el tudtunk beszélni, mint a komolyabb dolgokról. Alig tudtam elhinni, hogy egy ilyen társaságban meg tudtam ismerni egy ilyen rendes fiút. Vagyis csak azt hittem róla... Fogalmam sincsen, hogy mennyi ideje beszélgethettünk már, de egyszer csak felajánlotta, hogy menjünk valami nyugodtabb helyre, mert itt túl nagy a zaj. Én beleegyeztem. hiszen mi rossz lehet abban, ha nyugodtan tudunk beszélni? Megfogta a csuklómat és maga után húzott, de nem erőszakkal. Éppen csak annyira fogta szorosan a kezem, hogy ne csússzon ki az enyém az övéi közül. Átmentünk a nappalin, majd egy kis folyosószerű helyiségbe értünk, aminek a végén volt a lépcső. Alex a lépcső aljához nézve kicsit megállt, majd hátrafordult. De mivel nem ellenkeztem, elindult felfelé. Fogalmam sincsen, miért nem álltam meg. Talán az innivaló, amit ittam, kicsit a fejembe szállt és nem tudtam tisztán gondolkozni. Ráadásul Alex is annyira kedvesnek és ártatlannak tűnt. A kettő egybe pedig elég volt ahhoz, hogy ne is gondolkodjak. Szó nélkül követtem őt. Az emeletre érve megállt az egyik ajtó előtt és benyitott. "Szerencsére" üres volt és nem nyitottunk rá senkire. Bár ha jól sejtem erre elég kevés esély volt. Volt egy olyan érzésem, hogy nem sok szabad szoba volt azon az egyen kívül... Alex udvariasan előre engedett, majd becsukta maga mögött az ajtót, sőt be is zárta. Ettől kicsit megijedtem, de ő azzal nyugtatott, hogy nem szeretné, ha valamelyik részeg páros berontana. Ebben pedig egyet értettem vele, hiszen azt én sem szerettem volna.
Úgy tűnt, hogy azon az estén szokásommá vált a kilátás vizsgálata, mert az első utam ismét az ablakhoz vezetett. Ezúttal sem csalódtam egy cseppet sem. Közben pedig Alex is szépen lassan mögém ért és átkarolta a derekamat. Nyugodt voltam, amiért a közelemben tudhattam. De bárcsak ne lettem volna annyira naiv...
- Nézd, ott egy hulló csillag. Kívánj valamit. - Halkan suttogott a fülembe, amitől megremegtem. Ilyen rövid ismeretség után is olyan reakciókat váltott ki belőlem, amilyet még senki. Vakon megbíztam benne.
- Már kívántam. Most te jössz. - Mondtam mosolyogva, majd felé fordultam. A szemei még így sötétben is csak úgy csillogtak, mintha gyémántok lennének helyettük. Teljesen megbabonázott velük. Aztán szépen lassan megcsókolt. Pont mint egy romantikus filmben. A csókja lágy volt és érzéki. Teljesen levett a lábamról. A tudatom teljesen elhomályosult. Már szinte azt sem tudtam, hogy mi a valóság és mi a képzeletem szüleménye. Hiszen nem voltam teljesen józan, úgyhogy a gátlásaim sem voltak túl nagyok. Ahogyan Alexé sem. Ráadásul ő még nálam is többet ivott. Mégsem tűnt részegnek. Aztán a kezeivel lassan elkezdte tanulmányozni a testemet. Az érintésétől szinte lángolt a bőröm. Egyáltalán nem érdekelt, hogy hol vagyok, csak azt tudtam, hogy érezni szeretném a közelségét. Majd egyszer csak megfogta a felsőm alját és elkezdte felfelé húzni. Semmit sem sietett el. Ha szerettem volna, bármikor nekiállhattam volna ellenkezni... Nem tettem... Ezután megfordult velem és az ágy felé kezdett vezetni. Közben pedig folyamatosan csókokkal borította el a nyakam és a vállam. Az egész annyira mesébe illő volt, annyira tökéletes. Sohasem hittem volna, hogy ebből még rémálom lesz...
Az ágy széléhez érve óvatosan lefektetett majd a felső testemet kezdte csókolgatni, amit már csak a melltartóm takart el előle. A lehelete meleg volt és szinte simogatta a bőrömet. Úgy éreztem, hogy végre megtaláltam azt az embert, akivel végre talán normális életet élhetek. Miután befejezte a testem ezen részének a kényeztetését, ismét az ajkaimat csókolta egy rövid ideig. Majd óvatosan a farmerom cipzárjával kezdett el babrálni. Ezt viszont én már nem hagytam szó nélkül.
- Alex, kérlek. Én ezt.. nem szeretném. Vagyis nem itt és nem most. Sajnálom. - Hiába mondtam neki, mintha meg sem hallotta volna. Folytatta tovább azt, amit elkezdett. Végül sikerült lehúznia a cipzárt és a gomb sem jelentett különösebb akadályt neki.
- Alex, hagyd abba, légy szíves. - Most már kicsit hangosabban mondtam, mint az előbb, sőt még a kezét is megfogtam.
- Ugyan drágám. Semmi bajod sem esik. Nyugodj meg. Tudom, hogy te is éppen annyira szeretnéd ezt, mint én. - Miután ezt mondta, már tudtam, hogy nem elé ide már a szép szó.
- Alex, engedj el! Nem szeretném ezt! Hallod, amit mondok? - De ő még csak válaszra sem méltatott. Akárhogyan próbáltam ellenkezni, a nadrágomtól is sikerült megszabadulnia. Innentől kezdve pedig nem volt megállás a számára... A kezeivel lefogta az enyémeket, így nem tudtam semmit sem kezdeni vele. Ismét elkezdett csókolgatni, de ezúttal egyre lejjebb haladt. Már a sírás határán álltam. Ennyire tehetetlennek még sohasem éreztem magam. Már megbántam, hogy szóba álltam vele és hogy idáig engedtem. Hiszen tudhattam volna, hogy ez következik... Majd egy kis időre elengedte a kezemet, amíg a melltartómat kapcsolta ki. De akkor a testével az ágyhoz szorított úgy, hogy szinte mozdulni sem tudtam. Elkezdtem a hátát ütögetni és kiabálni, hogy hagyjon, de esélytelen volt. Minél jobban ellenkezdtem, ő annál követelőzőbb lett. A csókjai egyre vadabbak és durvábbak lettek. Már semmi sem maradt a korábbi kis "boldogságomból". Ez már inkább egy rémálomra kezdett hasonlítani... A kezével ismét játszadozni kezdett rajtam, én pedig teljesen tehetetlen voltam. Egészen addig folytatta ezt, amíg az utolsó ruhanemű is lekerült rólam. Akárhogyan sírtam, kiabáltam, nem tudtam leállítani. Majd egyszer csak leszállt rólam. Már azt hittem, hogy ennyivel megúszom, de tévedtem. Gyorsan elkezdett a ruháitól megszabadulni. Amíg ő ezzel volt elfoglalva, gyorsan magam köré tekertem az ágytakarót és elindultam az ajtóhoz, hogy segítséget kérjek. De ő gyorsabb volt és erősebb. A szökési próbálkozásomat egy pofonnal "jutalmazta", majd ismét az ágyhoz ráncigált és ellenmondást nem tűrően hozzászorított. Semmi sem volt már, amivel elrejthettem volna magam előle és ez fordítva is igaz volt. Ezután ismét lágyan kezdett csókolni éppen úgy, mint legelőször. Aztán egyszer csak éreztem, ahogy belém hatol. A férfiasságát egyre mélyebben éreztem a testemben. Csak sírtam és kiabáltam egyre hangosabban, de semmit sem tudtam ellene tenni. Egyáltalán nem élveztem, sőt... Szinte felfordult a gyomrom tőle. De ő egyre durvábban tett a magáévá. Annyira megalázottnak és mocskosnak éreztem magam. Legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá, pedig én "csak" az áldozat voltam. Azelőtt elképzelni sem tudtam, milyen lehet azoknak, akikkel ilyen durván és kíméletlenül elbántak, de ezúttal a saját bőrömön tapasztalhattam. Ha visszaforgathattam volna az időt, biztosan nem jöttem volna el a buliba. Nem véletlenül volt rossz előérzetem. Egyenesen belesétáltam Alex csapdájába. A könnyeim már égették a szemem, de Alex még mindig nem hagyta abba a kínzásomat. Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább ezt a megaláztatást. Egyre erősebb hányingerem lett. Felfordult a gyomrom, ha egy percre is rá néztem vagy magamra gondoltam. Megbélyegzett örökre. Ezt már senki sem mossa le rólam. Rosszabbul éreztem magam, mint azelőtt bármikor. Ő volt az első, aki közelebbről is tanulmányozhatta a testemet és mégis ennyire visszaélt vele. Egyáltalán nem így szerettem volna elveszíteni a szüzességemet. De Alexnek sikerült elérnie, hogy soha többé ne legyen egy nyugodt éjszakám sem és soha többé mg csak rá se tudjak nézni egy fiúra sem...
Miután végre kiélte rajtam a gusztustalan szenvedélyeit, elengedett. Amilyen gyorsan csak tudtam, magamra kapkodtam a ruháimat és elkezdtem futni. Minél messzebb voltam Alextől, annál nagyobb biztonságban éreztem magam... Ahogy kiértem a házból arra kezdtem rohanni, amerről Emilyvel jöttünk. Bár az útra nem emlékeztem tisztán, mégis megpróbáltam hazajutni. Út közben végig az lebegett a szemem előtt, hogyan tett a magáévá Alex. Hogyan alázott meg. Hogyan törte össze az önbecsülésemet egy életre. Annyira mocskosnak éreztem magam. Mintha egy ütött-kopott rongy lennék, semmi több. Egy rongy, akivel mindenki azt csinál, amit csak akar. A sírás nem hogy abbamaradt volna, hanem a könnyeim még gyorsabban gurultak egymás után. Soha többé nem akartam a szüleim szemébe nézni és senki máséba sem. Emilyről pedig még csak hallani sem akartam. habár nem ő volt az, aki ezt tette velem, mégis ugyanannyira bűnösnek tartottam. Hiszen miatta kerültem abba a társaságba, ráadásul egyedül hagyott. Így senkinek sem jelentettem nehéz feladatot. Főleg néhány ital után...
Amikor hazaértem, megpróbáltam a lehető leghalkabban beosonni a szobámba. Nem szerettem volna senkit sem látni. Még ahhoz sem volt erőm, hogy lemossam magamról Alex szagát. Egy világ dőlt össze bennem. Akkor hiányzott a legjobban a bátyám. Ha ő ott lett volna, sohasem történt volna velem ilyen. Ő mindig kordában tudott tartani. Erőtlenül, összetörten dőltem be az ágyamba és csak reménykedni tudtam, hogy legalább 1-2 órát tudok aludni ezek után. Bár egyáltalán nem voltam ebben biztos. Mindenhol és mindenben Alexet láttam és azt, amit tett velem... Csak néhány dolog járt a fejemben össze-vissza váltakozva: szégyen, harag, megalázottság, undor, halál...
