3. fejezet ~ A "kísértet"...

Sziasztok! Rettentően sajnálom, amiért ilyen sok időt kihagytam. Most viszont hosszú idő után ismét itt vagyok a folytatással. Remélem, hogy ezután is lesz, aki olvassa a történetet. Nagyon szépen köszönöm az előző részhez írt komikat! Ehhez pedig kellemes olvasást kívánok!

Love, Tamara Elizabeth Angel

Másnap reggel kimerültem ébredtem. A szemem alatt hatalmas karikák éktelenkedtek. Egész éjjel rémálmok gyötörtek, amelyek mind Alexről szóltak. Haragudtam rá, haragudtam Emilyre és saját magamra is. Képtelen voltam elhinni, hogy ez megtörtént velem. De aztán eszembe jutott Alex érintése. Még soha életemben nem aláztak meg annyira, mint előző este. Ezzel az egész életemet tönkretette, bár ez már szinte lehetetlen volt, neki sikerült.

Bágyadtan elballagtam a fürdőszobáig, hogy lemossam magamról Alex illatát. A fürdőszobába érve bezártam az ajtót. A ruhámat gyorsan beledobtam a szennyesek közé, majd beálltam a zuhany alá. Amikor éreztem, hogy a hideg vízcseppek végigfolynak a testemen, beleremegtem. Azután utat tört magának egy könnycsepp is, amit követtek a többiek. Nem tudtam megakadályozni, hogy ne sírjak. Valószínűleg úgy sem sikerült volna. Nem tudtam felfogni, miért velem történt mindez. Én nem ártottam semmit Alexnek, sőt, másnak sem. Én csak próbáltam élni a nem túl boldog életemet és meghúzódni a háttérben. Erre jött ő. A maradék kis életkedvemet is rommá döntötte. Úgy éreztem magam, mint egy vár, amit teljesen a földig leromboltak. Annyira kétségbeesetten próbáltam magamról lemosni azt a megaláztatást, ami ért, hogy már csak azt vettem észre, hogy a bőröm szinte már vörös. De ennél sokkal nagyobb volt a lelkemben lévő fájdalom.

Mindig azt hittem, hogy ilyen csak azokkal történik, akik amúgy is kihívóan viselkednek. Vagy legalábbis kelletik magukat, miközben semmit sem akarnak, csak figyelmet. De én nem ilyen vagyok. Én csak meg akartam húzni magam a háttérben. Egészen addig sikerült is, amíg ő rám nem talált. Képtelen vagyok rájönni, hogyan tudott ennyire félrevezetni. Annyira kedves és figyelmes volt. Már kezdtem elhinni, hogy tényleg érdekelhetem. Aztán hirtelen egy vadállat lesz, akit az ösztönei hajtanak a józan esze helyett. Persze, lehet, hogy az alkohol nagy szerepet játszott ebben. De ettől még nem tudok neki megbocsájtani. Ezt az éjszakát soha életemben nem fogom tudni elfelejteni.

Nagyjából háromnegyed órát állhattam a zuhany alatt, amikor úgy döntöttem, hogy ennyi elég lesz. Már vacogtam a hideg víz miatt, de ez sem érdekelt. Sőt, örültem volna, ha sikerül valamilyen betegséget összeszednem. Lehetőség szerint minél súlyosabbat. De nem hittem, hogy egy hideg vizes zuhanyzás nagy veszélyt jelentene az egészségemre nézve. Gyorsan megtörölköztem, majd a törölközőt magam köré csavarva elindultam a szobámba. Ott sietve felöltöztem, felvettem a pizsamámat. Ezután lehuzatoltam az ágyneműmet és tiszta huzatot kerestem. Miután sikerült felhuzatolnom és a másikat a szennyesbe vinnem, visszabújtam az ágyamba. Megpróbáltam elaludni, de amikor becsuktam a szemem, mindig Alex arca jelent meg a szemem előtt. Néhány próbálkozás után feladtam. Erőtlenül feküdtem az ágyamban, miközben próbáltam nem elsírni magam. Semmi kedvem nem volt enni sem. Nem akartam senkivel sem találkozni, csak egyedül akartam maradni, lehetőség szerint örökre, vagyis amíg nem találkozhatok újra a bátyámmal. Össze-vissza forgolódtam az ágyamban abban reménykedve, hogy egyszer rám talál az álom és lehetőleg nem a rémálom.

Azután meghallottam, hogy léptek közeledtek az ajtóm felé. Nagyon megijedtem. Nem tudhattam, hogy ki az és mit akar. Már olyan képtelenségek jutottak eszembe, mint hogy Alex van itt. Persze, hogy miért és hogyan jött volna, arra nem találtam választ. Ettől függetlenül féltem. Féltem, hogy valaki megsejt valamit abból, ami tegnap történt. Nem akartam, hogy ujjal mutogassanak rám, mintha leprás lennék. Azt sem akartam, hogy mindenki rajtam nevessen és hogy szánakozzanak. Nem kértem senkinek a sajnálatából sem. Főleg azért, mert úgy sem gondolta volna senki komolyan. Az egyetlen ember, aki tényleg foglalkozott velem és szeretett, a bátyám volt. Mindenki más csak látszólag van mellettem, de igazából senkit sem érdekel a sorsom. Még a saját szüleimet sem. Amíg én a gondolataimba merültem, a léések zaja egyre közelebbinek tűnt, míg nem megszűnt az ajtómhoz érve. Lassan kinyitotta valaki, majd megláttam anyát, amint a fejét bedugta, hogy megnézze, ébren vagyok-e. Amikor meglátta, hogy már nem alszom, jobban kinyitotta az ajtót, majd belépett.

- Jó reggelt, kicsim! Látogatód van. - Kedvesen mosolygott, de tudtam, hogy ez mekkora erőfeszítés számára. Hiszen ő azt hiszi, hogy teljesen őrült vagyok. Folyamatosan azzal nyaggat, hogy pszichológushoz kellene mennem. De persze én mindig ellenzem a tervét. Eddig ez az ellenállás sikeres volt.

- Ki az? -  Kérdeztem rögtön a lényegre térve mindenféle köszönés nélkül. Semmi kedvem nem volt a bájcsevegéshez. Főleg úgy, hogy a gyomrom görcsben állt a félelemtől.

- Emily keres. Itt van kint az ajtó előtt. Bejöhet? - Néhány másodpercig gondolkoztam a válaszon. Legszívesebben nemet mondtam volna, de nem akartam magyarázkodni, mert akkor el kellett volna mesélnem azt is, ami Alexszel történt. Ráadásul ha úgy vesszük, minden az ő hibája, mert ő rángatott el abba a buliba és ő hagyott ott egyedül a teljesen ismeretlen társaságba.Sőt, egész éjjel még csak felém sem nézett. Biztosan nagyon elfoglalt lehetett.

- Igen, anya, engedd csak be. - Nehéz volt kimondanom. De ez a variáció még mindig könnyebb volt, mint a kínos magyarázkodás.

- Szia, Am. Mi újság? - Emily vidáman sétált be a szobámba. Fülig érő mosolyát le sem tudta volna törölni az arcáról. Ezek szerint legalább neki jól sikerült az éjszakája. Ennek egyrészt örültem, másrészt viszont még jobban bosszantott.

Anya csendben kiment a szobából, majd becsukta maga mögött az ajtót. Ezután egy ideig néma csendben voltunk mindketten. Én az ablakot figyeltem és az elém táruló kilátást. Emily pedig szimplán nem tudott mit mondani vagy nem akart, fogalmam sincs. Minden esetre olyan rövidre akartam fogni a találkozót, amilyenre csak lehetett.

- Miért jöttél? - Nem volt éppenséggel udvarias a kérdésem, de nem akartam beszélni vele. Az egész nem történt volna meg, ha kicsit is foglalkozott volna velem.

- Meg akartam nézni, hogy vagy. Kerestelek éjjel, de nem találtalak. Mikor jöttél el? - Látszott rajta, hogy egyáltalán nem ezért jött. Örültem volna, ha végre a tárgyra tér.

- Fogalmam sincs, hány óra volt. - Őszintén szólva ez igaz is volt. Sokkal nagyobb problémám is volt annál, minthogy az időt nézegessem.

- Láttam, hogy Alexszel beszélgettetek éjjel, ezért nem is akartam zavarni. Ahogy láttam, jól elvoltatok. Csak beszélgettetek vagy történt más is, mielőtt eljöttél? - Emily kíváncsian, de mosolyogva figyelt. Alex neve hallatán megborzongtam. Ez volt az egyetlen olyan téma, amiről nem akartam beszélni senkivel, főleg nem a "barátnőmmel". Eléggé összezavarodtam, mert nem tudtam, mit mondhatnék. Mondjuk azt, hogy: behatolóan tanulmányozta a testem minden egyes porcikáját? Vagy mit? Féltem választ adni. Mivel nem tudtam, hogy ő beszélt-e Alexszel. És ha igen, akkor mit mondott neki az a szemét. Remélem, hogy van annyi becsület benne, hogy nem azt mondja, hogy lefeküdtünk. Akkor esküszöm, nem állok jót magamért.

- Igen, beszélgettünk és ennyi. Semmi sem történt. Legalábbis semmi olyan, amire te gondolsz. - Reméltem, hogy ezzel elhallgattatom egy időre. De ezután mindentudóan rám mosolygott. Ebből sejtettem, hogy a félelmem valóra vált. Beszélt Alexszel.

- Alex nem egészen ezt mondta. Miért nem mondasz el mint? Hiszen barátok vagyunk. - Legszívesebben az arcába ordítottam volna, hogy nem vagyunk barátok és hogy fogalma sincs róla, mit jelent a barátság. Egyre jobban haragudtam rá. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire képmutató is lehet. Ha tényleg barátok lennénk, akkor látná, hogy egyáltalán nem vagyok jól. Alex gondolatától pedig a hideg is kiráz. Újra megjelent a szemem előtt néhány jelenet.Először az, amikor még csak lágyan csókolt, teljesen ártatlanul. Utána az a kép villant be, amikor elkezdett levetkőztetni. Aztán követték sorban egymást a rosszabbnál rosszabb emlékek. Közel álltam a síráshoz, de muszáj volt erőt vennem magamon. Nem árulhattam el magam. Úgy kellett tennem, mintha meg sem történt volna az, ami végérvényesen megpecsételte a sorsomat.

- Mit mondott? - Érdeklődtem. A hangom ennél közönyösebb már nem is lehetett volna. Büszke voltam magamra, amiért sikerült ezt megcsinálnom.

- Elég titokzatos volt. De annyit elmondott, hogy elcsattant néhány csók köztetek. Ennél többet nem volt hajlandó elárulni. Történt még valami köztetek, amiről nem tudok? - Örültem, hogy "csak" ennyit árult el az a gazember. Végül is ha úgy vesszük, ebben nem hazudott, csak a folytatást hagyta el. Gondolom nem merte elmondani, hogy részegen megerőszakolt valakit. Ez tényleg nem lett volna jó pont számára.

- Nem történt semmi több. De most szeretnék egyedül lenni, ha nem bánod. Fáradt vagyok. - Megpróbáltam kicsit udvariasabb lenni, mint az elején, de elég határozott voltam ahhoz, hogy megértse, mit akarok. Gyorsan elköszönt és távozott is.

Miután becsukta az ajtót, kitört belőlem a sírás. Bár az egész testem rázkódott tőle, de nem tudtam abbahagyni. Úgy éreztem, hogy Alex üldöz engem. Nem szó szerint, de a "szelleme" nem hagy nyugodni. Ahányszor megemlítik a nevét vagy csak lehunyom a szemem, nem tudom megállni, hogy el ne sírjam magam. Még mindig annyira mocskosnak és szánalmasnak éreztem magam. Legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá. Nem akartam így kimenni az emberek közé az utcára. Attól féltem, hogy bárhol találkozhatok Vele. Ezt pedig még a legszörnyűbb álmomban sem akartam...

Órákig feküdtem az ágyban és csak úgy folytak a könnyeim. Csodálkoztam, hogy a könnycsatornáim még nem száradtak ki. Anya többször megkérdezte, hogy nem vagyok-e éhes, de én mindig csak nemleges választ adtam. Aztán hirtelen megcsörrent a telefonom. Ezzel jelezte, hogy sms-t kaptam. Körbenéztem a szobában, de először sehol sem láttam. Aztán eszembe jutott, hogy biztosan a táskámba maradt. Nehezen, de sikerült felkelnem az ágyból. Mindenem elvolt zsibbadva. A szemem már annyira fájt a sok sírástól, hogy alig láttam. Óvatosan elbotorkáltam a székig, ahol a táskám volt. A kezembe vettem, majd visszamentem az ágyhoz. Leültem, kicipzároztam a táskámat és kivettem belőle a telefonomat. Megnéztem a kijelzőt, ami egy ismeretlen számot írt ki. Gyorsan megnyitottam az sms-t, majd elolvastam.

Szia. Elképesztően sajnálom, ami előző éjjel történt. Tudom, hogy nincs mentség arra, amit tettem. De nem beszélhetnénk meg esetleg valamikor? Szörnyen érzem magam emiatt. Csak egy esélyt kérek, hogy megmagyarázhassam. Alex

Miután elolvastam, azonnal könnyek szöktek a szemebe. De gyorsan le is töröltem őket. Nem akartam vele találkozni, gondolni sem akartam rá. Erre küld egy sms-t. Azt sem tudtam, hogy a telefonszámomat honnan tudja, mert én nem adtam meg neki, az biztos. Aztán eszembe jutott Emily. Csak ő lehetett ekkora idióta. Tudom, hogy nem lenne szabad ilyet mondanom rá, de képtelen voltam uralkodni az érzéseimen. Fogalmam sem volt, hogy Alex ezen mégis mit akar megmagyarázni. Tökéletesen emlékszem arra, mi történt. De bárcsak ne így lenne. Ha találkoznék vele, akkor sohasem hagyna békén ezután. Viszont ha nem beszélek vele, akkor is zaklatni fog, amíg nem engedek. Nem tudtam, mit csináljak. Gyűlöltem őt. Életemben nem gyűlöltem ennyire senkit még. Nem elég neki az, hogy romba döntötte az egész életemet? Még jobban kínozni akar? Miért élvezi ennyire, hogy árthat nekem? Én nem tettem ellene semmit. Nem is ismertem azelőtt. Az lenne a legjobb, ha nem is ismertem volna meg. Örökre beégette magát az emlékezetembe és onnan senki sem fogja tudni kitörölni.

Ez az élmény több volt, mint sokkoló. Az egyik legundorítóbb és gyalázatosabb dolgot tette velem, amit bárki tehet. Ezek után még azt hiszi, hogy el fogom felejteni? Semmit sem ért. Fogalma sincs, min megyek keresztül. El sem tudja képzelni, milyen érzés volt az, amikor akaratom ellenére belém hatolt és a magáévá tett. Sohasem fogja felfogni, mekkora lelki kárt okozott ezzel. Egy lelki roncs vagyok. Azt hittem, hogy a bátyám halálánál rosszabb dolog nem történhet velem. Aztán eltelt egy év és jött Alex. Bebizonyította, hogy nagyot tévedtem, amikor ezt gondoltam. Ezek után soha többé nem megyek egy buliba sem. Ezt az egyet viszont egy életre megjegyzem.

Az egész délutánt azzal töltötte, hogy azon gondolkoztam, válaszoljak-e neki, vagy nem. Aztán végül arra jutottam, hogy igen. Nem mintha megérdemelné. De azt akartam, hogy leszálljon rólam és ne is keressen többé. Az sms, amit küldtem neki összesen három szóból állt.

Felejts el. Amanda

Ennél többet ne is várjon tőlem. Nagyon reméltem, hogy ez a rövid és tömör üzenet hatásos lesz. Aztán amikor újra sms-t jelzett a telefonom, már tudtam, hogy semmi esélyem sincs arra, hogy elkerüljem. Vagy legalábbis nagyon kevés. Kíváncsi voltam, mit írt, úgyhogy megnyitottam.

Kérlek, muszáj megmagyaráznom. Rettentően szégyenlem magam emiatt. Tudom, hogy látni sem akarsz, ezt meg is értem. A helyedben valószínűleg én is ugyanígy éreznék. De csak pár percet kérek és utána soha többé nem fogsz hallani rólam, esküszöm. Alex

Egyáltalán nem bíztam benne. Ezért nem is válaszoltam semmit. Úgy gondoltam, hogyha nem reagálok, akkor előbb-utóbb felfogja, hogy teljesen feleslegesen töri magát. Amit tett, arra nincs mentség. Bárhogyan is próbálja magát mentegetni, megtette. Ezen nem tud változtatni. Én pedig a legkevésbé sem szeretnék emlékezni rá. Úgy gondoltam, ha találkozok vele, akkor az olyan lenne, mintha egyáltalán nem haragudnék rá és elnézném neki, hogy megerőszakolt. De ebben ne is reménykedjen. Tudtam, hogy semmi esély nem lenne arra, hogy békében lerendezzük ezt az egészet. Mégis attól tartottam, hogy szemtől szemben elgyengülök. Hiszen egyedül teljesen védtelen vagyok vele szemben. Ráadásul képes volt arra, hogy irányítson. Nem akartam, hogy bármi olyanba vigyen bele, amit nem akarok. Ezért nem találkozok vele és a probléma egy része - a kisebbik része - meg lesz oldva. A nagyobbik részéhez rengeteg időre és erőre lesz szükségem. De még így sem leszek rajta túl soha életemben.

Miközben folyamatosan gondolkoztam, kimerültem. Gyenge voltam, mivel egész nap nem ettem semmit és csak sírtam. Ez pedig egy idő után megbosszulja magát. De most az egyszer nem bántam, hogy ennyire gyenge vagyok. A külsőm ezúttal hűen tükrözte azt, amit érzek. Tükörbe sem mertem nézni, de el tudtam képzelni, mennyire ramatyul festek. Aztán lassan kezdtem elálmosodni. Csak néhány dolog járt a fejemben, mielőtt végre elnyomott az álom: félelem, magány, megaláztatás, gyengeség, törékenység, halál...

Nagyon sajnálom!

Sziasztok! El sem tudjátok képzelni, mennyire bánom, hogy csak úgy, szó nélkül eltűntem és nem jelentkeztem. Nekiállhatnék magyarázkodni, hogy miért tettem, de nem teszem. Azt hiszem, hogy most nem ez az igazán érdekes. Nem is azért írom ezt a bejegyzést, hogy ezt taglaljam.

Az ok, amiért most írok az az, hogy úgy döntöttem, folytatom a történetet. Nem tudom, mikor hozom a következő fejezetet egyenlőre. A korábbiaktól eltérően nem ígérek rendszeres frissítést, mivel arra a döntésre jutottam, hogy nem csak ezt, hanem a többi történetemet is folytatom. Talán feltűnhetett néhány embernek, hogy elég sok blogom van... Ahhoz, hogy mindegyiket tovább tudjam írni, minden nap írnom kellene, amire nincs lehetőségem, vagyis inkább időm. A fejezeteket ahhoz a történethez írom majd ezentúl, amihez ötletem van. Tehát lehet, hogy mondjuk egy héten kettő, vagy két-három egymást követő héten az egyiken lesz, utána gy ideig semmi. Nem tudom.

Valószínűleg ez sem a legokosabb döntés, de azt hiszem, hogy azért minden héten frissíteni körülbelül 7 blogra elég nehéz lenne. Remélem, hogy megértetek és olvassátok majd tovább a történetet. Egyenlőre nem tudom melyik blogra lesz a következő új fejezet, de előbb-utóbb mindegyikre sor kerül. ;)

Love, Tamara Elizabeth Angel

2. fejezet ~ Álomból rémálom...

Sziasztok! Rettentően sajnálom, hogy ennyi ideig nem volt friss. Remélem emiatt nem ment el a kedvetek az olvasásától. Erről a fejezetről csak annyit szeretnék mondani, hogy hosszabb lett, mint az előző és tartalmasabb is. Viszont van néhány olyan rész benne, amit úgy gondolom, hogy megemlítem így előre is és azt mindenki a saját felelősségére olvassa. Nem tudom, hogy mennyire fog nektek átjönni egy-egy olyan rész, ezért szólok előre. lehet, hogy valakinek fel sem tűnik majd, nem tudom... Na de nem fecsegek tovább.. :) Kellemes olvasást kívánok!

Love, Elizabeth Angel ♥

A bátyám halálának első évfordulója után körülbelül két héttel Emily elhívott az egyik barátjának a születésnapi bulijára. Amikor először mondta nekem, tiszta erőből tiltakoztam. Valóban nem volt kedvem a szórakozáshoz. Főleg nem egy ilyen nap után nem sokkal. A gyász akkor is gyász marad, bármennyi idő is telik el... Emily sohasem tudott igazán megérteni. Nem értette, hogy miért ragaszkodom ennyire a bátyám emlékéhez, hiszen ő már meghalt... De pontosan ezért ne akarom őt elfelejteni. Már a puszta gondolata is erővel tölt el. Tudom, hogyha itt lenne, ugyanúgy támogatna, mint korábban. Viszont amíg ezen gondolkoztam, rájöttem, hogy azt sem szeretné, hogy egész hátralévő életemet magányosan töltsem a négy fal közé zárva. Képtelen voltam dönteni, ezért megkérdeztem a szüleimet, hogy ők mit gondolnak erről...

Túl sok újdonságot ismét nem mondtak... "Dönts, ahogy jónak látod." Hát ez igazán nagy segítség mondhatom... Jack halála óta szinte semmit sem foglalkoznak velem. Nem mintha azelőtt ez igaz lett volna. Sohasem tudtak igazán elfogadni olyannak, amilyen vagyok. Mindig próbáltak rajtam változtatni. Ezeket az utasításokat követtem egy ideig, hiszen meg akartam nekik felelni. De aztán rájöttem, hogy bármit is csinálok, sohasem leszek elég jó nekik... Ezért is romlott meg a viszonyom velük... Emiatt lett Jack a legnagyobb bizalmasom. Hiszen ő mégis csak a családomba tartozik. Ő mindig megértett... Talán éppen az ő emléke miatt döntöttem úgy, hogy elmegyek Emilyvel. Igaz, még mindig nem éreztem készen magam erre. Viszont így mégis csak emberek között leszek és nem a sötét szobámban, mint általában.

Péntek. A buli napja. A hangulatom még mindig nem javult egy cseppet sem. Ráadásul a pénteki napok különösen érzékenyen érintenek. Ilyenkor az átlagosnál is rosszabb a kedvem. De már megígértem Emilynek, úgyhogy nincs hátraarc. Végülis csak nem lesz olyan rossz. - Gondoltam magamban. Ezelőtt nem sűrűn jártam bulikba. Általában csak akkor, ha tényleg volt ok az ünneplésre. Viszont az egyáltalán nem dobott ebben az esetben fel, hogy teljesen idegenek közé megyek és csak egy ember lesz az egész társaságban, akit ismerek... Hiszen tudtam, hogy Emily nem fog a közelben maradni egész este. Ahhoz túl jól ismerem, hogy ezt gondoljam róla...

Nyolc órára már indulásra készen álltam. Egy fekete farmert, egy sötétkék felsőt és egy fekete magassarkút vettem fel. Nem igazán szerettem a magassarkút, de csupa idegen közé megyek, mégsem nézhetek ki úgy, mint egy csöves, aki éppen az aluljáróból jött elő. Emilyvel megbeszéltük, hogy fél kilenckor találkozunk náluk, úgyhogy ideje volt indulnom. Emilyék körülbelül húsz percre laknak tőlünk, ami magassarkúban néha egy órának tűnik... Pedig természetesen nem annyi... Csak sokkal kényelmesebb sportcipőben elgyalogolni hozzájuk, mint így...

Amikor odaértem a házukhoz, Em már kint várt indulásra készen. Ilyen szerintem még sohasem volt, hogy bárhova is időben indultunk volna. A késés oka pedig általában Emily volt. Sohasem tudott időben elkészülni, de emiatt nem haragudhattam rá. Ő már csak ilyen... Még legalább húsz percet gyalogoltunk tőlük, amíg odaértünk a buli helyszínére. Megmondom őszintén, hogy azelőtt nem gyakran jártam arrafelé. Így a ház sem volt ismerős. Ráadásul az odavezető út is elég kacskaringós volt. Ettől pedig nem éreztem magam jól. Hiszen mi van akkor, ha történik valami? Akkor fogalmam sem lesz, hogy merre induljak el haza. Na szép.. Még el sem kezdődött a buli, de már haza akarok menni.. Így nem sok értelme volt eljönnöm.. Fogalmam sincsen, miért, de rossz előérzetem volt... Egyszerűen semmi kedvem nem volt menni, de már ott voltam. Innen már nem fordulhattam volna vissza és sétálhattam volna csak úgy el. A döntéseinknek következményei vannak. Ha valamit, hát ezt biztosan megtanultam az élettől.

Amikor beléptünk a házba, már tele volt emberekkel. Pontosabban rengeteg idegennel. Emilyn kívül egy ismerős arcot sem találtam. Aztán azzal nyugtattam magam, hogy így legalább új embereket ismerhetek meg. Hiszen ha sehova sem járok, akkor senkit sem fogok megismerni. Ráadásul talán még új barátokat is szerezhetek. Nem sokkal az érkezésünk után Emily egyszerűen lelépett valahova és ott hagyott engem egyedül. Nem szerettem, amikor ezt csinálta velem. Még be sem mutatott senkinek, hogy legalább akkor valakivel beszélhessek, ha már ő úgy is eltűnik. Ilyenkor haragudtam rá. Bármilyen gyerekesnek is tűnik... Hiszen ki szeret teljesen idegen emberek között lenni? Én nem, az biztos... Megpróbáltam nem gondolni erre és elengedni magam. Bár ez egyáltalán nem volt könnyű... Odamentem ahhoz az asztalhoz, ahol az italok voltak. Látszólag "ártalmatlannak" tűntek, úgyhogy elvettem azt, amit először megláttam. A színe alapján talán barack lé lehetett és az illata sem volt különösebben gyanús. De amikor megkóstoltam, éreztem, hogy volt benne valami alkohol. Bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy milyen. A poharat pedig nem tehettem volna vissza egyrészt, mivel beleittam már. Másrészt pedig teljesen hülyének néztek volna. Úgyhogy inkább szépen lassan elvonultam a szoba közepéből, ami valószínűleg a nappali lehetett rendes formájában. Odasétáltam az ablakhoz és azon keresztül néztem az utcán egyedül sétáló néhány embert és a csillagokat... Semmi más nem volt, amire figyelhettem volna. Bár azért így is tökéletesen hallottam a házban tomboló részegedő fiúk és lányok kiabálását. Fogalmam sem volt, hogy miért egyeztem ebben bele, de kezdett egyre inkább elmenni a kedvem az egésztől, nem mintha túl sok lett volna korábban... Megpróbáltam kizárni ezeket az idegesítő hangokat és még inkább kifelé bámultam az éjszakába. A csillagokat néztem, hogy milyen szépen ragyognak az égen. Legalább ennyi szépség volt az estében...

Aztán egyszer csak valaki gyengéden megérintette a vállam. Már kezdtem reménykedni, hogy Emily került elő, de helyette ahogyan megfordultam, egy fiúval találtam szemben magam. Hirtelen azt hittem, hogy csak a szemem káprázik. Annyira hihetetlennek tűnt. Egyszerre tűnt felnőtt férfinak és egy tizenéves kisgyereknek is. De ez a kettősség tette annyira angyalivá. Olyan ártatlan arca volt, hogy nem is értettem, hogyan tud az itt lévők többségével barátkozni. Ez biztos csak a látszat. Gondoltam magamban. Ráadásul biztosan volt barátnője is. Csak azt nem értettem, hogy miért éppen hozzám jött oda. Hiszen rajtam kívül még több egyedül lévő lány volt a szobában, akik szívesen a karjaiba rohantak volna. Habár egyáltalán nem bántam, hogy engem választott közülük...

- Szia, a nevem Alex. Még sohasem láttalak ezelőtt. Új vagy a városban vagy még nem volt szerencsém találkozni ezzel a szép hölggyel? - Még szerencse, hogy a szobában nem volt túl sok a fény, mivel biztosan elpirultam a szavai hallatán.

- Nem, már születésem óta itt élek. Bizonyára azért nem találkoztunk eddig, mert nem járok gyakran ilyen bulikba, sőt egyáltalán semmilyenbe, amióta... mindegy. A lényeg, hogy nem vagyok az a bulizós típus...

- Értem. Hát ez esetben örülök, hogy most mégis meggondoltad magad és itt vagy. Egyedül jöttél?

- Nem, a barátnőmmel jöttem, de őt már jó ideje nem láttam. Biztosan ismerkedik többiekkel.

- Te hogy-hogy nem vagy vele?

- Tudod, amint mondtam, nem vagyok az a bulizós típus és most is csak azért jöttem, mert addig könyörgött, amíg igent nem mondtam. De őszintén szólva nem igazán érzem jól magam itt. Így hát félrevonultam ide. Különben sem ismerek senkit a barátnőmön kívül itt...

- Dehogy nem. Most már engem is ismersz. Tudod, nem értem, hogy egy ilyen csinos lány, mint te miért álldogál itt egyedül. Úgy értem, hogy egy ideje figyellek, de eddig senki sem jött ide hozzád. Ezt nem értem... A barátod nem kísért el titeket?

- A helyzet az, hogy nincs barátom. Szóval a válaszom nem.

- Ez esetben, ha nem bánod, csatlakoznék hozzád és beszélgethetnénk. - Semmi kivetnivalót nem találtam a kérésében, úgyhogy beleegyeztem.

Nagyon kedves srácnak tűnt. Minden kis hülyeségről ugyanúgy el tudtunk beszélni, mint a komolyabb dolgokról. Alig tudtam elhinni, hogy egy ilyen társaságban meg tudtam ismerni egy ilyen rendes fiút. Vagyis csak azt hittem róla... Fogalmam sincsen, hogy mennyi ideje beszélgethettünk már, de egyszer csak felajánlotta, hogy menjünk valami nyugodtabb helyre, mert itt túl nagy a zaj. Én beleegyeztem. hiszen mi rossz lehet abban, ha nyugodtan tudunk beszélni? Megfogta a csuklómat és maga után húzott, de nem erőszakkal. Éppen csak annyira fogta szorosan a kezem, hogy ne csússzon ki az enyém az övéi közül. Átmentünk a nappalin, majd egy kis folyosószerű helyiségbe értünk, aminek a végén volt a lépcső. Alex a lépcső aljához nézve kicsit megállt, majd hátrafordult. De mivel nem ellenkeztem, elindult felfelé. Fogalmam sincsen, miért nem álltam meg. Talán az innivaló, amit ittam, kicsit a fejembe szállt és nem tudtam tisztán gondolkozni. Ráadásul Alex is annyira kedvesnek és ártatlannak tűnt. A kettő egybe pedig elég volt ahhoz, hogy ne is gondolkodjak. Szó nélkül követtem őt. Az emeletre érve megállt az egyik ajtó előtt és benyitott. "Szerencsére" üres volt és nem nyitottunk rá senkire. Bár ha jól sejtem erre elég kevés esély volt. Volt egy olyan érzésem, hogy nem sok szabad szoba volt azon az egyen kívül... Alex udvariasan előre engedett, majd becsukta maga mögött az ajtót, sőt be is zárta. Ettől kicsit megijedtem, de ő azzal nyugtatott, hogy nem szeretné, ha valamelyik részeg páros berontana. Ebben pedig egyet értettem vele, hiszen azt én sem szerettem volna.

Úgy tűnt, hogy azon az estén szokásommá vált a kilátás vizsgálata, mert az első utam ismét az ablakhoz vezetett. Ezúttal sem csalódtam egy cseppet sem. Közben pedig Alex is szépen lassan mögém ért és átkarolta a derekamat. Nyugodt voltam, amiért a közelemben tudhattam. De bárcsak ne lettem volna annyira naiv...

- Nézd, ott egy hulló csillag. Kívánj valamit. - Halkan suttogott a fülembe, amitől megremegtem. Ilyen rövid ismeretség után is olyan reakciókat váltott ki belőlem, amilyet még senki. Vakon megbíztam benne.

- Már kívántam. Most te jössz. - Mondtam mosolyogva, majd felé fordultam. A szemei még így sötétben is csak úgy csillogtak, mintha gyémántok lennének helyettük. Teljesen megbabonázott velük. Aztán szépen lassan megcsókolt. Pont mint egy romantikus filmben. A csókja lágy volt és érzéki. Teljesen levett a lábamról. A tudatom teljesen elhomályosult. Már szinte azt sem tudtam, hogy mi a valóság és mi a képzeletem szüleménye. Hiszen nem voltam teljesen józan, úgyhogy a gátlásaim sem voltak túl nagyok. Ahogyan Alexé sem. Ráadásul ő még nálam is többet ivott. Mégsem tűnt részegnek. Aztán a kezeivel lassan elkezdte tanulmányozni a testemet. Az érintésétől szinte lángolt a bőröm. Egyáltalán nem érdekelt, hogy hol vagyok, csak azt tudtam, hogy érezni szeretném a közelségét. Majd egyszer csak megfogta a felsőm alját és elkezdte felfelé húzni. Semmit sem sietett el. Ha szerettem volna, bármikor nekiállhattam volna ellenkezni... Nem tettem... Ezután megfordult velem és az ágy felé kezdett vezetni. Közben pedig folyamatosan csókokkal borította el a nyakam és a vállam. Az egész annyira mesébe illő volt, annyira tökéletes. Sohasem hittem volna, hogy ebből még rémálom lesz...

Az ágy széléhez érve óvatosan lefektetett majd a felső testemet kezdte csókolgatni, amit már csak a melltartóm takart el előle. A lehelete meleg volt és szinte simogatta a bőrömet. Úgy éreztem, hogy végre megtaláltam azt az embert, akivel végre talán normális életet élhetek. Miután befejezte a testem ezen részének a kényeztetését, ismét az ajkaimat csókolta egy rövid ideig. Majd óvatosan a farmerom cipzárjával kezdett el babrálni. Ezt viszont én már nem hagytam szó nélkül.

- Alex, kérlek. Én ezt.. nem szeretném. Vagyis nem itt és nem most. Sajnálom. - Hiába mondtam neki, mintha meg sem hallotta volna. Folytatta tovább azt, amit elkezdett. Végül sikerült lehúznia a cipzárt és a gomb sem jelentett különösebb akadályt neki.

- Alex, hagyd abba, légy szíves. - Most már kicsit hangosabban mondtam, mint az előbb, sőt még a kezét is megfogtam.

- Ugyan drágám. Semmi bajod sem esik. Nyugodj meg. Tudom, hogy te is éppen annyira szeretnéd ezt, mint én. - Miután ezt mondta, már tudtam, hogy nem elé ide már a szép szó.

- Alex, engedj el! Nem szeretném ezt! Hallod, amit mondok? - De ő még csak válaszra sem méltatott. Akárhogyan próbáltam ellenkezni, a nadrágomtól is sikerült megszabadulnia. Innentől kezdve pedig nem volt megállás a számára... A kezeivel lefogta az enyémeket, így nem tudtam semmit sem kezdeni vele. Ismét elkezdett csókolgatni, de ezúttal egyre lejjebb haladt. Már a sírás határán álltam. Ennyire tehetetlennek még sohasem éreztem magam. Már megbántam, hogy szóba álltam vele és hogy idáig engedtem. Hiszen tudhattam volna, hogy ez következik... Majd egy kis időre elengedte a kezemet, amíg a melltartómat kapcsolta ki. De akkor a testével az ágyhoz szorított úgy, hogy szinte mozdulni sem tudtam. Elkezdtem a hátát ütögetni és kiabálni, hogy hagyjon, de esélytelen volt. Minél jobban ellenkezdtem, ő annál követelőzőbb lett. A csókjai egyre vadabbak és durvábbak lettek. Már semmi sem maradt a korábbi kis "boldogságomból". Ez már inkább egy rémálomra kezdett hasonlítani... A kezével ismét játszadozni kezdett rajtam, én pedig teljesen tehetetlen voltam. Egészen addig folytatta ezt, amíg az utolsó ruhanemű is lekerült rólam. Akárhogyan sírtam, kiabáltam, nem tudtam leállítani. Majd egyszer csak leszállt rólam. Már azt hittem, hogy ennyivel megúszom, de tévedtem. Gyorsan elkezdett a ruháitól megszabadulni. Amíg ő ezzel volt elfoglalva, gyorsan magam köré tekertem az ágytakarót és elindultam az ajtóhoz, hogy segítséget kérjek. De ő gyorsabb volt és erősebb. A szökési próbálkozásomat egy pofonnal "jutalmazta", majd ismét az ágyhoz ráncigált és ellenmondást nem tűrően hozzászorított. Semmi sem volt már, amivel elrejthettem volna magam előle és ez fordítva is igaz volt. Ezután ismét lágyan kezdett csókolni éppen úgy, mint legelőször. Aztán egyszer csak éreztem, ahogy belém hatol. A férfiasságát egyre mélyebben éreztem a testemben. Csak sírtam és kiabáltam egyre hangosabban, de semmit sem tudtam ellene tenni. Egyáltalán nem élveztem, sőt... Szinte felfordult a gyomrom tőle. De ő egyre durvábban tett a magáévá. Annyira megalázottnak és mocskosnak éreztem magam. Legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá, pedig én "csak" az áldozat voltam. Azelőtt elképzelni sem tudtam, milyen lehet azoknak, akikkel ilyen durván és kíméletlenül elbántak, de ezúttal a saját bőrömön tapasztalhattam. Ha visszaforgathattam volna az időt, biztosan nem jöttem volna el a buliba. Nem véletlenül volt rossz előérzetem. Egyenesen belesétáltam Alex csapdájába. A könnyeim már égették a szemem, de Alex még mindig nem hagyta abba a kínzásomat. Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább ezt a megaláztatást. Egyre erősebb hányingerem lett. Felfordult a gyomrom, ha egy percre is rá néztem vagy magamra gondoltam. Megbélyegzett örökre. Ezt már senki sem mossa le rólam. Rosszabbul éreztem magam, mint azelőtt bármikor. Ő volt az első, aki közelebbről is tanulmányozhatta a testemet és mégis ennyire visszaélt vele. Egyáltalán nem így szerettem volna elveszíteni a szüzességemet. De Alexnek sikerült elérnie, hogy soha többé ne legyen egy nyugodt éjszakám sem és soha többé mg csak rá se tudjak nézni egy fiúra sem...

Miután végre kiélte rajtam a gusztustalan szenvedélyeit, elengedett. Amilyen gyorsan csak tudtam, magamra kapkodtam a ruháimat és elkezdtem futni. Minél messzebb voltam Alextől, annál nagyobb biztonságban éreztem magam... Ahogy kiértem a házból arra kezdtem rohanni, amerről Emilyvel jöttünk. Bár az útra nem emlékeztem tisztán, mégis megpróbáltam hazajutni. Út közben végig az lebegett a szemem előtt, hogyan tett a magáévá Alex. Hogyan alázott meg. Hogyan törte össze az önbecsülésemet egy életre. Annyira mocskosnak éreztem magam. Mintha egy ütött-kopott rongy lennék, semmi több. Egy rongy, akivel mindenki azt csinál, amit csak akar. A sírás nem hogy abbamaradt volna, hanem a könnyeim még gyorsabban gurultak egymás után. Soha többé nem akartam a szüleim szemébe nézni és senki máséba sem. Emilyről pedig még csak hallani sem akartam. habár nem ő volt az, aki ezt tette velem, mégis ugyanannyira bűnösnek tartottam. Hiszen miatta kerültem abba a társaságba, ráadásul egyedül hagyott. Így senkinek sem jelentettem nehéz feladatot. Főleg néhány ital után...

Amikor hazaértem, megpróbáltam a lehető leghalkabban beosonni a szobámba. Nem szerettem volna senkit sem látni. Még ahhoz sem volt erőm, hogy lemossam magamról Alex szagát. Egy világ dőlt össze bennem. Akkor hiányzott a legjobban a bátyám. Ha ő ott lett volna, sohasem történt volna velem ilyen. Ő mindig kordában tudott tartani. Erőtlenül, összetörten dőltem be az ágyamba és csak reménykedni tudtam, hogy legalább 1-2 órát tudok aludni ezek után. Bár egyáltalán nem voltam ebben biztos. Mindenhol és mindenben Alexet láttam és azt, amit tett velem... Csak néhány dolog járt a fejemben össze-vissza váltakozva: szégyen, harag, megalázottság, undor, halál...

1. fejezet ~ Az első csapás...

Sziasztok! :) Meg is hoztam Nektek az első fejezetet. Nem lett túl hosszú, ezért előre is elnézést kérek. :/ Remélem, hogy azért tetszeni fog Nektek. Kellemes olvasást kívánok!

Love, Elizabeth Angel ♥

Péntek van. De nem egy átlagos péntek. Ez az a nap, amikor a család összes tagján felülkerekedik a szomorúság.Mindenki mély hallgatásba kezd és a gyász a meghatározó ezen a napon. 1 év. Pontosan egy éve történt a tragédia. A bátyám, Jack éppen a barátaival indult szórakozni. Ám útközben autó balesetet szenvedtek. Jack nem élte túl a másik autóval való ütközést, a helyszínen életét vesztette. A két vele utazó barátja ugyan túl élte, de azóta rémálmaik vannak... A család pedig... A család mondanom sem kell, hogy mennyire összetört. Jack éppen hogy csak elkezdte az egyetemet. Még csak 19 éves volt, előtte állt az egész élet. Imádtam őt. Olyan volt nekem, mintha a legjobb barátom lenne. Mindent meg tudtam vele beszélni, mindig meghallgatott. Előtte nem voltak titkaim ugyanúgy, ahogyan neki sem előttem. Nagyon vidám srác volt. Egyfolytában mosolygott. Néhányan kicsit furcsának tartották ezért. De hát az emberek már csak ilyenek... Viszont a lányokat éppen a mosolyával csavarta az ujja köré. Szinte tapadtak rá a csinosabbnál csinosabb lányok, de ő sohasem kezdett bele futókalandokba. Ezt nagyon tiszteltem benne. Hiszen más srác az ő helyében valószínűleg nem éppen ezt tette volna... De ő nem más srác volt, hanem Jack. Aki ismerte, szinte kivétel nélkül mindenki szerette őt. Jó ember volt. A szó minden értelmében. Sohasem lett volna képes senkinek sem ártani. És mégis neki kellett meghalnia... Miért??? A családból talán engem rázott meg legjobban Jack elvesztése. Hozzám állt a legközelebb. Mindig megvédtük egymást és ha éppen szükséges volt, akkor megfelelő alibivel tudtunk szolgálni a másiknak.

Senki sem képes felfogni, hogy engem ez mennyire megvisel. Nem csak egy testvért vesztettem el. Ő több volt annál... Ő volt a másik felem. Így voltunk teljesek. Testvérek és barátok is voltunk egyszerre. A halálával nem csak őt vesztettem el, hanem egy részt is magamból. Nélküle minden olyan más... és nem jó értelemben. Még mindig tisztán emlékszem arra, milyen volt reggel őt megpillantani először. Milyen volt, amikor még együtt mentünk reggelente iskolába. Hogy mennyire odaadóan védelmezett. Minden mozdulata, a hangja még mindig bennem él. Mintha még mindig itt lenne velem, de nem látom őt. Többé már nem... Mindenki csak azt hajtogatja, hogy bele kell törődnöm, mert ez az élet rendje... De nekem ő az életem része volt. Ez elég hülyén hangzik, de így van... Nem tudom elfogadni, hogy az életem egy része csak úgy megszűnik. Nem tudok hozzászokni a hiányához. Kevés olyan ember van, akit igazán közel engedek magamhoz. Ő ilyen volt. Senki sem ismert nála jobban. Ő már egy-egy hanglejtésemből vagy mozdulatomból tudta, ha baj van. Olyan volt, mintha az őrangyalom lett volna. Ő volt az egyetlen menedékem, a támaszom. Most olyan érzés ez, mintha egyszerűen kihúzták volna a talajt a lábam alól. Nem találom a helyem sehol sem. Csak bolyongok a végtelenben. Az a nap mindent megváltoztatott. Valami eltört bennem. Már nem ugyanaz a mosolygós kislány vagyok, mint régen. Bár próbálom leplezni a fájdalmamat, ez nem sikerül teljesen. Nem tudom egyik pillanatról a másikra elfelejteni az egész eddigi életemet vagy annak egy részét. Jack volt a legfontosabb a számomra. Egy barátnőm sem állt hozzám ennyire közel, mint ő. Mindig olyan jól esett, amikor azt mondta "húgicám". De ezt már csak legfeljebb az álmaimban hallhatom újra. Nem tudom felfogni, hogyan lehet ennyire kegyetlen az élet. Nem tudok továbblépni, nem tudom elengedni őt. Magam mellett akarom tudni, mint régen. De ezt senki sem képes megérteni.

A szüleim is gyászolnak még, de korán sem tűnnek annyira megviseltnek, mint én. Ha valaki kívülállóként tekintene ránk, még azt hihetné, hogy nem szerették a saját fiúkat. Pedig nem így van. Egyszerűen csak képtelenek kimutatni az érzéseiket. De titkon azért mindig is tudtam, hogy Jack a kedvencük. Ezért sohasem hibáztattam a bátyámat egy percig sem. Hiszen én is felnéztem rá. Ő volt a család büszkesége és ez jól is volt így. Lány létemre mindig is több bajba keveredtem, mint Jack. Ő mindig is nyugodtabb volt, mégis sokkal határozottabb. Mindig tudta, mit akar és többnyire sikerült is elérnie. Engem is ő biztatott, ha éppen fel akartam adni valamit.

Egyszerűen akármire gondolok, mindenről ő jut az eszembe. Az életem minden részében jelen volt. A hiánya nem hogy csökkent volna egy év alatt, inkább nőtt... Nem tudom őt elfelejteni és nem is akarom. Csak azt szeretném, hogy újra beszélhessek vele... Legalább még egyszer, utoljára. Az fáj a legjobban, hogy még csak el sem búcsúzhattam tőle. Ha eszembe jut, mindig azt kívánom, hogy bárcsak én is ott lehettem volna vele azon az estén és én sem életem volna túl. Akkor még most is együtt lehetnénk... Nem a fizikai jelenléte hiányzik, hanem a lelke. Ez lehet, hogy furcsán hangzik, de annyira hasonlítottunk lelkileg egymásra. Ezért is jöttünk ki mindig olyan jól. Mintha egy lelket kaptunk volna közösen. Ennek pedig az egyik része semmivé vált. Ilyen sebesült lélekkel egyedül mégis mire megyek?? Teljesen egyedül vagyok és elvesztem, de ezt senki sem képes megérteni. Még csak meg sem próbálják felfogni, mennyire rossz ez nekem. Legszívesebben kiugranék egy vonat elé vagy akármit megtennék, csak hogy újra a bátyámmal lehessek. Minden nap nélküle maga a pokol. És én ezt nem tudom elviselni. Egyre kevésbé vagyok képes kontrollálni az érzéseimet. Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedek. Meg kellene próbálnom felállni a padlóról és folytatni az életemet, de ehhez még nem vagyok elég erős. Hiába tudom, hogy a bátyám is ugyanezt mondaná, mégsem vagyok képes rá. Ő már nincs velem és nem biztat, nem támogat. Egyszerűen csak itt hagyott... egyedül... Teljesen váratlanul ment el, fel sem készülhettem rá. Sohasem hittem volna, hogy egyszer elveszítem majd. Mégis megtörtént... Darabokra tört és a padlóra kényszerített az elvesztése. És onnan nagyon nehéz felkelni. Félek, hogy talán sohasem leszek képes rá és még mélyebbre süllyedek. Olyan mély depresszióba estem, hogy nem látok belőle kiutat. Úgy érzem most magam, mintha a sötétben tapogatózva keresnék egy kis fényt, ami segít a világosságra jutni. Csakhogy akárhol keresem ezt a kis jelet, nem találom... Annyi éjszakát és nappalt átsírtam már, hogy a könnycsatornáim szinte teljesen kiapadtak már. Annyi érzés kavarog bennem... Nem tudom őket elkülöníteni... Teljesen felemésztenek... Félelem, magány, szeretet, gyász, halál...

Bevezető

Sziasztok! Ismételten elkezdek egy újabb történetet. Hogy milyen hosszú lesz, vagy meddig jutok vele, még magam sem tudom. Minden esetre remélem, hogy tetszeni fog nektek és figyelemmel kíséritek majd a történet alakulását. :) Kellemes olvasást kívánok! :)

Love, Elizabeth Angel ♥

 Kisgyermekként még én is azt hittem, hogy minden tökéletes és könnyű. Hogy ami kell, ingyen odaadják majd mindenféle erőfeszítés nélkül. De ahogyan egyre idősebb lettem, rá kellett jönnöm, hogy ez korán sincsen így. Az élet nem habos torta, mint ahogyan azt kisebb korunkban gondoljuk. Kemény erő próba. Néha már túlságosan is... Gyakran csak sodródunk az árral, mert nincs elég erőnk ahhoz, hogy képesek legyünk az árral szemben úszni. Vagy egyszerűen nem merünk változtatni az életünkön és beleszürkülünk. Már egy ideje azt érzem, hogy valami megváltozott. Elkeseredett harcot vívok önmagammal és nem tudom, mi alakul ki ebből. Félek. Félek, hogy közben elveszítem saját magam. Bármit megtennék azért, hogy legalább néhány percig újra olyan önfeledten nevethessek, mint régen. De annak az időnek már vége... talán örökre. Nekem úgy tűnik csak szomorúságot és szenvedést osztott a sors. Viszont valakinek ezt is ki kellett osztani... Bár ha csak negyed ennyi örömöm lenne, én lennék az egyik legboldogabb ember a világon... Na jó, ez túlzás, de tényleg jól jönne egy kis boldogság, vagy... vagy fogalmam sincs milyen őrültséget követek el...