Sziasztok! Íme, itt is van a negyedik fejezet. Tudom, hogy ismét sokáig várakoztattalak titeket, amit szörnyen sajnálok, tényleg. Viszont remélem, hogy ez nem vette el a kedveteket az olvasástól. Nem is szeretném tovább húzni az időt felesleges locsogással... Kellemes olvasást kívánok!
Love, Elizabeth Angel
Vasárnap a szombathoz hasonlóan ki sem mozdultam a szobámból. Nem szerettem volna senkivel sem találkozni. Azért imádkoztam, hogy bárcsak elnyelne a föld örökre. Tudom, hogy nem ez a helyes hozzáállás, de mégis mit tehetnék? Senkivel sem beszélhetek erről az egészről. Ha valaki megtudná, azonnal továbbadná másoknak és mindenki rajtam nevetne. Ezt pedig nem akarom. Ha Jack itt lenne, tudna rajtam segíteni, de nincs itt. Ezért muszáj lesz valahogy egyedül megoldanom a dolgot. Egy biztos, Emilyt a lehető leghamarabb le kell beszélnem arról, hogy megpróbáljon összehozni Alex-szel. Persze, szerinte ez jó móka, de ha tudná, mit tett velem, másképp látná a dolgokat.
Miután reggel egyszer benézett hozzám anya, azután nem is láttam egész nap. Jellemző. Nem igazán érdekli őket, hogy mi van velem, sőt, boldogabbak lennének nélkülem. Én csak egy teher vagyok a számukra, amit elég jól éreztetnek is. Apa még csak egy köszönés erejéig sem volt hajlandó a szobám közelébe jönni. De talán jobb is így. Úgy sem voltam beszédes hangulatban.
Hétfőn az ébresztőórám éles hangjára ébredtem. A fejem szörnyen fájt, mintha fel akart volna robbanni. Semmi kedvem nem volt felkelni és iskolába menni, hogy egész nap mosolyogva hallgassam a többieket. De nem volt más választásom. Így pár perc múlva lassan kikászálódtam az ágyból. Amikor ráálltam az egyik lábamra, majdnem elestem, annyira gyenge voltam. Ráadásul szédültem is. Nagy nehezen sikerült talpon maradnom és elindultam a fürdőszobába. A mosdóhoz érve belenéztem a tükörbe és majdnem rosszul lettem a saját kinézetemtől. A szemem alatt hatalmas karikák éktelenkedtek, az arcom teljesen sápadt volt. Mintha nem is én lettem volna, hanem egy másik lány. Habár ez a külső legalább tükrözte, hogyan érzem magam.
Miután megmostam az arcom, visszamentem a szobámba, majd kerestem ruhát. Miután sikerült mindent elővennem, visszaindultam a fürdőszobába, hogy felöltözzek. Kisebb nehézségekkel, de sikerült ez is. Ezután úgy döntöttem, hogy egy minimális smink nem ártana. Így sikerült egy kicsivel emberibb külsőt öltenem, bár még így is csak árnyéka voltam önmagamnak. A konyhába érve senkit sem találtam már. A szüleim elmentek dolgozni. De azért reggelit hagytak nekem is a látszat kedvéért. Mivel rá sem tudtam nézni az ételre, ezért egy könnyed mozdulattal a kukába hajítottam az egészet. Ezután felvettem a táskámat és elindultam az iskolába.
Út közben találkoztam Emilyvel, aki mikor meglátott látszólag nagyon megörült nekem. Ezt nem tudtam mire vélni, úgyhogy inkább nem tettem rá megjegyzést.
- Szia, Am. Mi újság?
- Szia. Mi lenne? Hétfő van és iskola. - Mondtam egyszerűen. Nem értettem, hogy mégis mit vár, mit mondjak.
- És Alex-szel mi a helyzet? Azt mondta, hogy írt neked, de nem válaszoltál rá. - Szóval erre megy ki a játék.
- Igen, így van.
- De miért? - Kérdezte csodálkozva.
- Nem akartam találkozni vele. És jobb lesz, ha nem is kérdezősködsz tovább. Elégedj meg ennyivel! - Tátott szájjal nézett rám, mintha szellemet látna. Tény, hogy nem szoktam így beszélni vele. De egy ilyen este, mint a pénteki, nagyban megváltoztatja az embert.
- Pedig szerintem szépek lennétek együtt. Azért még gondold át ezt.
- Nem akarok tőle semmit, Em. Sem most, sem máskor. Hanyagolhatnánk végre ezt a témát?
Ezután néma csendben folytattuk az utunkat egészen az iskoláig. Reméltem, hogy a barátnőm felfogta, amit mondtam és nem folytatja tovább a kis tervét, miszerint engem és Alexet összehoz. Akkor sem lennék vele, ha ő lenne az egyetlen férfi a világon. Azok után, amit velem tett, soha többé nem tudok megbízni senkiben. Miatta érzem úgy magam, mintha egy ócska rongy lennék, amivel mindenki kénye-kedve szerint játszik. Átvert és megalázott. Ezt sohasem bocsájtom meg neki, hiába próbálkozik. Az egészben az a legrosszabb, hogy hagytam magam elcsábítani. Ha már akkor észnél vagyok, nem megyek vele sehova és akkor ez az egész nem történik meg. De ezen utólag már hiába rágódok. Ami történt, megtörtént. Ő boldogan éli tovább a mocskos kis életét, én pedig próbálom elfelejteni azt, ami történt.
Ahogy beléptünk az iskola ajtaján és megláttam azt a rengeteg tanulót, rögtön egyfajta szorongás fogott el. Amikor ránéztem egy fiúra, rögtön Alex jutott eszembe. Aztán lassan kezdett lepörögni a szemem előtt a péntek este újra és újra. Olyan volt, mintha ismét átélném. A sírás kerülgetett. Legszívesebben azonnal elmenekültem volna onnan. De tudtam, hogy akkor mindenki őrültnek tartana. Hiszen az csak az iskola, ott senki sem bánthat. Mégis annyira rosszul éreztem magam. Folyamatosan bevillant egy-egy emlékkép. Amikor Alex kedvesen beszélt hozzám. Amikor lágyan megcsókolt. Amikor mindennél jobban vágytam arra, hogy a karjaiban legyek. Amikor minden próbálkozásom ellenére nem engedett el. Amikor erőszakkal magáévá tett. Ha másképp alakult volna ez az egész, akkor akár életem egyik legszebb estéje is lehetett volna. Ehelyett azért küzdök minden másodpercben, hogy elég erős legyek és ne sírjam el magam. Ez egy ideig sikerült is. Második óra után viszont nem bírtam tovább.
Amint megszólalt a csengő, gyorsan összepakoltam a cuccaimat és egyenesen a lányvécé felé mentem. Bezárkóztam az egyik üres fülkébe és nem bírtam tovább. A könnyeim utat törtek maguknak. Ott ültem összegörnyedve a földön és hangtalanul zokogtam. Az egész életem egy hatalmas káosz volt, kész katasztrófa. A sírás nem sokat segített rajtam, de egy kicsit megkönnyebbültem. Miután sikerült erőt vennem magamon, megtöröltem az arcom és felálltam. Vettem egy mély levegőt, majd kimentem egyenesen a mosdóhoz. Bevizeztem egy kéztörlőt, majd óvatosan megtöröltem a szemem. Lassan, de kezdett elmúlni a vörösség, amely a sírás árulkodó jele volt. Ezután visszamentem az osztályba és próbáltam a hátralévő órákban végig koncentrálni, hogy minél kevesebbet gondolkozzak.
Az utolsó óra után a lehető leglassabban pakoltam. Meg akartam várni, hogy a tömeg elmenjen, de Emily ezt a tervemet keresztülhúzta.
- Gyere, Am, mutatni szeretnék valamit, aminek örülni fogsz. - Semmi kedvem nem volt a gyerekes ötleteihez, de mivel már egyszer hozzám képest elég durván leállítottam, ezért muszáj volt vele mennem.
- Mit? - Kérdeztem tettetett kíváncsisággal.
- Hamarosan meglátod, csak siess! - Annyira vidám volt, hogy ez őszintén megijesztett. Minden megfordult a fejemben, de semmi sem tűnt valószínűnek.
Miután sikerült elkészülnöm, a barátnőm megragadta a karom és addig meg sem állt, amíg ki nem értünk az iskola kapuján. Ott azonban földbe gyökerezett a lábam. Amint az út túloldalára néztem, megláttam azt az embert, akit mindennél jobban gyűlöltem.
- Alex. - Hüledeztem. Egyszerűen lesokkolt a látványa. Emily csak mosolyogva nézett rám, nekem pedig összeszorult a gyomrom. A sírás és a hányinger kerülgetett, ahogy ránéztem. Ismét rám törtek azok a tünetek, mint reggel. A fejem sajgott és kezdtem szédülni.
- Gyere már! - Húzott maga után boldogan a barátnőm.
Amikor odaértünk Alexhez, Emily valami sürgős ügyre hivatkozva gyorsan távozott a köszönés után. Én pedig ott álltam Vele szemben és egyszerűen képtelen voltam bármit is mondani. A jelenetek újra megjelentek a szemem előtt, de most, hogy napfényben is láttam Őt, még elevenebb volt minden.
- Mit keresel itt? - Kérdeztem erőtlenül.
- Beszélnem kell veled. És mivel nem válaszoltál az üzeneteimre, eljöttem eléd.
- Menj el! Nem akarlak látni és semmi szükség a magyarázatodra! A tetteid éppen eleget árulnak el rólad!
- Amanda, kérlek, csak pár percet kérek! - Bűnbánóan nézett rám, de ez engem nem hatott meg. Sőt, inkább féltem attól, hogy mit akarhat még. Vajon még egyszer megtenné velem ugyanazt? A gondolataim össze-vissza kavarogtak. Amíg én a rémületemből próbáltam magamhoz térni, megfogta a karomat és úgy beszélt hozzám tovább. De a hangja már egyre távolibb volt. Az egész világ forgott velem és semmire sem tudtam koncentrálni.
- Amanda! - Ez volt az utolsó, amit hallottam, mielőtt magával ragadott a sötétség...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése