Sziasztok! :) Meg is hoztam Nektek az első fejezetet. Nem lett túl hosszú, ezért előre is elnézést kérek. :/ Remélem, hogy azért tetszeni fog Nektek. Kellemes olvasást kívánok!
Love, Elizabeth Angel ♥
Péntek van. De nem egy átlagos péntek. Ez az a nap, amikor a család összes tagján felülkerekedik a szomorúság.Mindenki mély hallgatásba kezd és a gyász a meghatározó ezen a napon. 1 év. Pontosan egy éve történt a tragédia. A bátyám, Jack éppen a barátaival indult szórakozni. Ám útközben autó balesetet szenvedtek. Jack nem élte túl a másik autóval való ütközést, a helyszínen életét vesztette. A két vele utazó barátja ugyan túl élte, de azóta rémálmaik vannak... A család pedig... A család mondanom sem kell, hogy mennyire összetört. Jack éppen hogy csak elkezdte az egyetemet. Még csak 19 éves volt, előtte állt az egész élet. Imádtam őt. Olyan volt nekem, mintha a legjobb barátom lenne. Mindent meg tudtam vele beszélni, mindig meghallgatott. Előtte nem voltak titkaim ugyanúgy, ahogyan neki sem előttem. Nagyon vidám srác volt. Egyfolytában mosolygott. Néhányan kicsit furcsának tartották ezért. De hát az emberek már csak ilyenek... Viszont a lányokat éppen a mosolyával csavarta az ujja köré. Szinte tapadtak rá a csinosabbnál csinosabb lányok, de ő sohasem kezdett bele futókalandokba. Ezt nagyon tiszteltem benne. Hiszen más srác az ő helyében valószínűleg nem éppen ezt tette volna... De ő nem más srác volt, hanem Jack. Aki ismerte, szinte kivétel nélkül mindenki szerette őt. Jó ember volt. A szó minden értelmében. Sohasem lett volna képes senkinek sem ártani. És mégis neki kellett meghalnia... Miért??? A családból talán engem rázott meg legjobban Jack elvesztése. Hozzám állt a legközelebb. Mindig megvédtük egymást és ha éppen szükséges volt, akkor megfelelő alibivel tudtunk szolgálni a másiknak.
Senki sem képes felfogni, hogy engem ez mennyire megvisel. Nem csak egy testvért vesztettem el. Ő több volt annál... Ő volt a másik felem. Így voltunk teljesek. Testvérek és barátok is voltunk egyszerre. A halálával nem csak őt vesztettem el, hanem egy részt is magamból. Nélküle minden olyan más... és nem jó értelemben. Még mindig tisztán emlékszem arra, milyen volt reggel őt megpillantani először. Milyen volt, amikor még együtt mentünk reggelente iskolába. Hogy mennyire odaadóan védelmezett. Minden mozdulata, a hangja még mindig bennem él. Mintha még mindig itt lenne velem, de nem látom őt. Többé már nem... Mindenki csak azt hajtogatja, hogy bele kell törődnöm, mert ez az élet rendje... De nekem ő az életem része volt. Ez elég hülyén hangzik, de így van... Nem tudom elfogadni, hogy az életem egy része csak úgy megszűnik. Nem tudok hozzászokni a hiányához. Kevés olyan ember van, akit igazán közel engedek magamhoz. Ő ilyen volt. Senki sem ismert nála jobban. Ő már egy-egy hanglejtésemből vagy mozdulatomból tudta, ha baj van. Olyan volt, mintha az őrangyalom lett volna. Ő volt az egyetlen menedékem, a támaszom. Most olyan érzés ez, mintha egyszerűen kihúzták volna a talajt a lábam alól. Nem találom a helyem sehol sem. Csak bolyongok a végtelenben. Az a nap mindent megváltoztatott. Valami eltört bennem. Már nem ugyanaz a mosolygós kislány vagyok, mint régen. Bár próbálom leplezni a fájdalmamat, ez nem sikerül teljesen. Nem tudom egyik pillanatról a másikra elfelejteni az egész eddigi életemet vagy annak egy részét. Jack volt a legfontosabb a számomra. Egy barátnőm sem állt hozzám ennyire közel, mint ő. Mindig olyan jól esett, amikor azt mondta "húgicám". De ezt már csak legfeljebb az álmaimban hallhatom újra. Nem tudom felfogni, hogyan lehet ennyire kegyetlen az élet. Nem tudok továbblépni, nem tudom elengedni őt. Magam mellett akarom tudni, mint régen. De ezt senki sem képes megérteni.
A szüleim is gyászolnak még, de korán sem tűnnek annyira megviseltnek, mint én. Ha valaki kívülállóként tekintene ránk, még azt hihetné, hogy nem szerették a saját fiúkat. Pedig nem így van. Egyszerűen csak képtelenek kimutatni az érzéseiket. De titkon azért mindig is tudtam, hogy Jack a kedvencük. Ezért sohasem hibáztattam a bátyámat egy percig sem. Hiszen én is felnéztem rá. Ő volt a család büszkesége és ez jól is volt így. Lány létemre mindig is több bajba keveredtem, mint Jack. Ő mindig is nyugodtabb volt, mégis sokkal határozottabb. Mindig tudta, mit akar és többnyire sikerült is elérnie. Engem is ő biztatott, ha éppen fel akartam adni valamit.
Egyszerűen akármire gondolok, mindenről ő jut az eszembe. Az életem minden részében jelen volt. A hiánya nem hogy csökkent volna egy év alatt, inkább nőtt... Nem tudom őt elfelejteni és nem is akarom. Csak azt szeretném, hogy újra beszélhessek vele... Legalább még egyszer, utoljára. Az fáj a legjobban, hogy még csak el sem búcsúzhattam tőle. Ha eszembe jut, mindig azt kívánom, hogy bárcsak én is ott lehettem volna vele azon az estén és én sem életem volna túl. Akkor még most is együtt lehetnénk... Nem a fizikai jelenléte hiányzik, hanem a lelke. Ez lehet, hogy furcsán hangzik, de annyira hasonlítottunk lelkileg egymásra. Ezért is jöttünk ki mindig olyan jól. Mintha egy lelket kaptunk volna közösen. Ennek pedig az egyik része semmivé vált. Ilyen sebesült lélekkel egyedül mégis mire megyek?? Teljesen egyedül vagyok és elvesztem, de ezt senki sem képes megérteni. Még csak meg sem próbálják felfogni, mennyire rossz ez nekem. Legszívesebben kiugranék egy vonat elé vagy akármit megtennék, csak hogy újra a bátyámmal lehessek. Minden nap nélküle maga a pokol. És én ezt nem tudom elviselni. Egyre kevésbé vagyok képes kontrollálni az érzéseimet. Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedek. Meg kellene próbálnom felállni a padlóról és folytatni az életemet, de ehhez még nem vagyok elég erős. Hiába tudom, hogy a bátyám is ugyanezt mondaná, mégsem vagyok képes rá. Ő már nincs velem és nem biztat, nem támogat. Egyszerűen csak itt hagyott... egyedül... Teljesen váratlanul ment el, fel sem készülhettem rá. Sohasem hittem volna, hogy egyszer elveszítem majd. Mégis megtörtént... Darabokra tört és a padlóra kényszerített az elvesztése. És onnan nagyon nehéz felkelni. Félek, hogy talán sohasem leszek képes rá és még mélyebbre süllyedek. Olyan mély depresszióba estem, hogy nem látok belőle kiutat. Úgy érzem most magam, mintha a sötétben tapogatózva keresnék egy kis fényt, ami segít a világosságra jutni. Csakhogy akárhol keresem ezt a kis jelet, nem találom... Annyi éjszakát és nappalt átsírtam már, hogy a könnycsatornáim szinte teljesen kiapadtak már. Annyi érzés kavarog bennem... Nem tudom őket elkülöníteni... Teljesen felemésztenek... Félelem, magány, szeretet, gyász, halál...
