Sziasztok! Rettentően sajnálom, amiért ilyen sok időt kihagytam. Most viszont hosszú idő után ismét itt vagyok a folytatással. Remélem, hogy ezután is lesz, aki olvassa a történetet. Nagyon szépen köszönöm az előző részhez írt komikat! Ehhez pedig kellemes olvasást kívánok!
Love, Tamara Elizabeth Angel
Másnap reggel kimerültem ébredtem. A szemem alatt hatalmas karikák éktelenkedtek. Egész éjjel rémálmok gyötörtek, amelyek mind Alexről szóltak. Haragudtam rá, haragudtam Emilyre és saját magamra is. Képtelen voltam elhinni, hogy ez megtörtént velem. De aztán eszembe jutott Alex érintése. Még soha életemben nem aláztak meg annyira, mint előző este. Ezzel az egész életemet tönkretette, bár ez már szinte lehetetlen volt, neki sikerült.
Bágyadtan elballagtam a fürdőszobáig, hogy lemossam magamról Alex illatát. A fürdőszobába érve bezártam az ajtót. A ruhámat gyorsan beledobtam a szennyesek közé, majd beálltam a zuhany alá. Amikor éreztem, hogy a hideg vízcseppek végigfolynak a testemen, beleremegtem. Azután utat tört magának egy könnycsepp is, amit követtek a többiek. Nem tudtam megakadályozni, hogy ne sírjak. Valószínűleg úgy sem sikerült volna. Nem tudtam felfogni, miért velem történt mindez. Én nem ártottam semmit Alexnek, sőt, másnak sem. Én csak próbáltam élni a nem túl boldog életemet és meghúzódni a háttérben. Erre jött ő. A maradék kis életkedvemet is rommá döntötte. Úgy éreztem magam, mint egy vár, amit teljesen a földig leromboltak. Annyira kétségbeesetten próbáltam magamról lemosni azt a megaláztatást, ami ért, hogy már csak azt vettem észre, hogy a bőröm szinte már vörös. De ennél sokkal nagyobb volt a lelkemben lévő fájdalom.
Mindig azt hittem, hogy ilyen csak azokkal történik, akik amúgy is kihívóan viselkednek. Vagy legalábbis kelletik magukat, miközben semmit sem akarnak, csak figyelmet. De én nem ilyen vagyok. Én csak meg akartam húzni magam a háttérben. Egészen addig sikerült is, amíg ő rám nem talált. Képtelen vagyok rájönni, hogyan tudott ennyire félrevezetni. Annyira kedves és figyelmes volt. Már kezdtem elhinni, hogy tényleg érdekelhetem. Aztán hirtelen egy vadállat lesz, akit az ösztönei hajtanak a józan esze helyett. Persze, lehet, hogy az alkohol nagy szerepet játszott ebben. De ettől még nem tudok neki megbocsájtani. Ezt az éjszakát soha életemben nem fogom tudni elfelejteni.
Nagyjából háromnegyed órát állhattam a zuhany alatt, amikor úgy döntöttem, hogy ennyi elég lesz. Már vacogtam a hideg víz miatt, de ez sem érdekelt. Sőt, örültem volna, ha sikerül valamilyen betegséget összeszednem. Lehetőség szerint minél súlyosabbat. De nem hittem, hogy egy hideg vizes zuhanyzás nagy veszélyt jelentene az egészségemre nézve. Gyorsan megtörölköztem, majd a törölközőt magam köré csavarva elindultam a szobámba. Ott sietve felöltöztem, felvettem a pizsamámat. Ezután lehuzatoltam az ágyneműmet és tiszta huzatot kerestem. Miután sikerült felhuzatolnom és a másikat a szennyesbe vinnem, visszabújtam az ágyamba. Megpróbáltam elaludni, de amikor becsuktam a szemem, mindig Alex arca jelent meg a szemem előtt. Néhány próbálkozás után feladtam. Erőtlenül feküdtem az ágyamban, miközben próbáltam nem elsírni magam. Semmi kedvem nem volt enni sem. Nem akartam senkivel sem találkozni, csak egyedül akartam maradni, lehetőség szerint örökre, vagyis amíg nem találkozhatok újra a bátyámmal. Össze-vissza forgolódtam az ágyamban abban reménykedve, hogy egyszer rám talál az álom és lehetőleg nem a rémálom.
Azután meghallottam, hogy léptek közeledtek az ajtóm felé. Nagyon megijedtem. Nem tudhattam, hogy ki az és mit akar. Már olyan képtelenségek jutottak eszembe, mint hogy Alex van itt. Persze, hogy miért és hogyan jött volna, arra nem találtam választ. Ettől függetlenül féltem. Féltem, hogy valaki megsejt valamit abból, ami tegnap történt. Nem akartam, hogy ujjal mutogassanak rám, mintha leprás lennék. Azt sem akartam, hogy mindenki rajtam nevessen és hogy szánakozzanak. Nem kértem senkinek a sajnálatából sem. Főleg azért, mert úgy sem gondolta volna senki komolyan. Az egyetlen ember, aki tényleg foglalkozott velem és szeretett, a bátyám volt. Mindenki más csak látszólag van mellettem, de igazából senkit sem érdekel a sorsom. Még a saját szüleimet sem. Amíg én a gondolataimba merültem, a léések zaja egyre közelebbinek tűnt, míg nem megszűnt az ajtómhoz érve. Lassan kinyitotta valaki, majd megláttam anyát, amint a fejét bedugta, hogy megnézze, ébren vagyok-e. Amikor meglátta, hogy már nem alszom, jobban kinyitotta az ajtót, majd belépett.
- Jó reggelt, kicsim! Látogatód van. - Kedvesen mosolygott, de tudtam, hogy ez mekkora erőfeszítés számára. Hiszen ő azt hiszi, hogy teljesen őrült vagyok. Folyamatosan azzal nyaggat, hogy pszichológushoz kellene mennem. De persze én mindig ellenzem a tervét. Eddig ez az ellenállás sikeres volt.
- Ki az? - Kérdeztem rögtön a lényegre térve mindenféle köszönés nélkül. Semmi kedvem nem volt a bájcsevegéshez. Főleg úgy, hogy a gyomrom görcsben állt a félelemtől.
- Emily keres. Itt van kint az ajtó előtt. Bejöhet? - Néhány másodpercig gondolkoztam a válaszon. Legszívesebben nemet mondtam volna, de nem akartam magyarázkodni, mert akkor el kellett volna mesélnem azt is, ami Alexszel történt. Ráadásul ha úgy vesszük, minden az ő hibája, mert ő rángatott el abba a buliba és ő hagyott ott egyedül a teljesen ismeretlen társaságba.Sőt, egész éjjel még csak felém sem nézett. Biztosan nagyon elfoglalt lehetett.
- Igen, anya, engedd csak be. - Nehéz volt kimondanom. De ez a variáció még mindig könnyebb volt, mint a kínos magyarázkodás.
- Szia, Am. Mi újság? - Emily vidáman sétált be a szobámba. Fülig érő mosolyát le sem tudta volna törölni az arcáról. Ezek szerint legalább neki jól sikerült az éjszakája. Ennek egyrészt örültem, másrészt viszont még jobban bosszantott.
Anya csendben kiment a szobából, majd becsukta maga mögött az ajtót. Ezután egy ideig néma csendben voltunk mindketten. Én az ablakot figyeltem és az elém táruló kilátást. Emily pedig szimplán nem tudott mit mondani vagy nem akart, fogalmam sincs. Minden esetre olyan rövidre akartam fogni a találkozót, amilyenre csak lehetett.
- Miért jöttél? - Nem volt éppenséggel udvarias a kérdésem, de nem akartam beszélni vele. Az egész nem történt volna meg, ha kicsit is foglalkozott volna velem.
- Meg akartam nézni, hogy vagy. Kerestelek éjjel, de nem találtalak. Mikor jöttél el? - Látszott rajta, hogy egyáltalán nem ezért jött. Örültem volna, ha végre a tárgyra tér.
- Fogalmam sincs, hány óra volt. - Őszintén szólva ez igaz is volt. Sokkal nagyobb problémám is volt annál, minthogy az időt nézegessem.
- Láttam, hogy Alexszel beszélgettetek éjjel, ezért nem is akartam zavarni. Ahogy láttam, jól elvoltatok. Csak beszélgettetek vagy történt más is, mielőtt eljöttél? - Emily kíváncsian, de mosolyogva figyelt. Alex neve hallatán megborzongtam. Ez volt az egyetlen olyan téma, amiről nem akartam beszélni senkivel, főleg nem a "barátnőmmel". Eléggé összezavarodtam, mert nem tudtam, mit mondhatnék. Mondjuk azt, hogy: behatolóan tanulmányozta a testem minden egyes porcikáját? Vagy mit? Féltem választ adni. Mivel nem tudtam, hogy ő beszélt-e Alexszel. És ha igen, akkor mit mondott neki az a szemét. Remélem, hogy van annyi becsület benne, hogy nem azt mondja, hogy lefeküdtünk. Akkor esküszöm, nem állok jót magamért.
- Igen, beszélgettünk és ennyi. Semmi sem történt. Legalábbis semmi olyan, amire te gondolsz. - Reméltem, hogy ezzel elhallgattatom egy időre. De ezután mindentudóan rám mosolygott. Ebből sejtettem, hogy a félelmem valóra vált. Beszélt Alexszel.
- Alex nem egészen ezt mondta. Miért nem mondasz el mint? Hiszen barátok vagyunk. - Legszívesebben az arcába ordítottam volna, hogy nem vagyunk barátok és hogy fogalma sincs róla, mit jelent a barátság. Egyre jobban haragudtam rá. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire képmutató is lehet. Ha tényleg barátok lennénk, akkor látná, hogy egyáltalán nem vagyok jól. Alex gondolatától pedig a hideg is kiráz. Újra megjelent a szemem előtt néhány jelenet.Először az, amikor még csak lágyan csókolt, teljesen ártatlanul. Utána az a kép villant be, amikor elkezdett levetkőztetni. Aztán követték sorban egymást a rosszabbnál rosszabb emlékek. Közel álltam a síráshoz, de muszáj volt erőt vennem magamon. Nem árulhattam el magam. Úgy kellett tennem, mintha meg sem történt volna az, ami végérvényesen megpecsételte a sorsomat.
- Mit mondott? - Érdeklődtem. A hangom ennél közönyösebb már nem is lehetett volna. Büszke voltam magamra, amiért sikerült ezt megcsinálnom.
- Elég titokzatos volt. De annyit elmondott, hogy elcsattant néhány csók köztetek. Ennél többet nem volt hajlandó elárulni. Történt még valami köztetek, amiről nem tudok? - Örültem, hogy "csak" ennyit árult el az a gazember. Végül is ha úgy vesszük, ebben nem hazudott, csak a folytatást hagyta el. Gondolom nem merte elmondani, hogy részegen megerőszakolt valakit. Ez tényleg nem lett volna jó pont számára.
- Nem történt semmi több. De most szeretnék egyedül lenni, ha nem bánod. Fáradt vagyok. - Megpróbáltam kicsit udvariasabb lenni, mint az elején, de elég határozott voltam ahhoz, hogy megértse, mit akarok. Gyorsan elköszönt és távozott is.
Miután becsukta az ajtót, kitört belőlem a sírás. Bár az egész testem rázkódott tőle, de nem tudtam abbahagyni. Úgy éreztem, hogy Alex üldöz engem. Nem szó szerint, de a "szelleme" nem hagy nyugodni. Ahányszor megemlítik a nevét vagy csak lehunyom a szemem, nem tudom megállni, hogy el ne sírjam magam. Még mindig annyira mocskosnak és szánalmasnak éreztem magam. Legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá. Nem akartam így kimenni az emberek közé az utcára. Attól féltem, hogy bárhol találkozhatok Vele. Ezt pedig még a legszörnyűbb álmomban sem akartam...
Órákig feküdtem az ágyban és csak úgy folytak a könnyeim. Csodálkoztam, hogy a könnycsatornáim még nem száradtak ki. Anya többször megkérdezte, hogy nem vagyok-e éhes, de én mindig csak nemleges választ adtam. Aztán hirtelen megcsörrent a telefonom. Ezzel jelezte, hogy sms-t kaptam. Körbenéztem a szobában, de először sehol sem láttam. Aztán eszembe jutott, hogy biztosan a táskámba maradt. Nehezen, de sikerült felkelnem az ágyból. Mindenem elvolt zsibbadva. A szemem már annyira fájt a sok sírástól, hogy alig láttam. Óvatosan elbotorkáltam a székig, ahol a táskám volt. A kezembe vettem, majd visszamentem az ágyhoz. Leültem, kicipzároztam a táskámat és kivettem belőle a telefonomat. Megnéztem a kijelzőt, ami egy ismeretlen számot írt ki. Gyorsan megnyitottam az sms-t, majd elolvastam.
Szia. Elképesztően sajnálom, ami előző éjjel történt. Tudom, hogy nincs mentség arra, amit tettem. De nem beszélhetnénk meg esetleg valamikor? Szörnyen érzem magam emiatt. Csak egy esélyt kérek, hogy megmagyarázhassam. Alex
Miután elolvastam, azonnal könnyek szöktek a szemebe. De gyorsan le is töröltem őket. Nem akartam vele találkozni, gondolni sem akartam rá. Erre küld egy sms-t. Azt sem tudtam, hogy a telefonszámomat honnan tudja, mert én nem adtam meg neki, az biztos. Aztán eszembe jutott Emily. Csak ő lehetett ekkora idióta. Tudom, hogy nem lenne szabad ilyet mondanom rá, de képtelen voltam uralkodni az érzéseimen. Fogalmam sem volt, hogy Alex ezen mégis mit akar megmagyarázni. Tökéletesen emlékszem arra, mi történt. De bárcsak ne így lenne. Ha találkoznék vele, akkor sohasem hagyna békén ezután. Viszont ha nem beszélek vele, akkor is zaklatni fog, amíg nem engedek. Nem tudtam, mit csináljak. Gyűlöltem őt. Életemben nem gyűlöltem ennyire senkit még. Nem elég neki az, hogy romba döntötte az egész életemet? Még jobban kínozni akar? Miért élvezi ennyire, hogy árthat nekem? Én nem tettem ellene semmit. Nem is ismertem azelőtt. Az lenne a legjobb, ha nem is ismertem volna meg. Örökre beégette magát az emlékezetembe és onnan senki sem fogja tudni kitörölni.
Ez az élmény több volt, mint sokkoló. Az egyik legundorítóbb és gyalázatosabb dolgot tette velem, amit bárki tehet. Ezek után még azt hiszi, hogy el fogom felejteni? Semmit sem ért. Fogalma sincs, min megyek keresztül. El sem tudja képzelni, milyen érzés volt az, amikor akaratom ellenére belém hatolt és a magáévá tett. Sohasem fogja felfogni, mekkora lelki kárt okozott ezzel. Egy lelki roncs vagyok. Azt hittem, hogy a bátyám halálánál rosszabb dolog nem történhet velem. Aztán eltelt egy év és jött Alex. Bebizonyította, hogy nagyot tévedtem, amikor ezt gondoltam. Ezek után soha többé nem megyek egy buliba sem. Ezt az egyet viszont egy életre megjegyzem.
Az egész délutánt azzal töltötte, hogy azon gondolkoztam, válaszoljak-e neki, vagy nem. Aztán végül arra jutottam, hogy igen. Nem mintha megérdemelné. De azt akartam, hogy leszálljon rólam és ne is keressen többé. Az sms, amit küldtem neki összesen három szóból állt.
Felejts el. Amanda
Ennél többet ne is várjon tőlem. Nagyon reméltem, hogy ez a rövid és tömör üzenet hatásos lesz. Aztán amikor újra sms-t jelzett a telefonom, már tudtam, hogy semmi esélyem sincs arra, hogy elkerüljem. Vagy legalábbis nagyon kevés. Kíváncsi voltam, mit írt, úgyhogy megnyitottam.
Kérlek, muszáj megmagyaráznom. Rettentően szégyenlem magam emiatt. Tudom, hogy látni sem akarsz, ezt meg is értem. A helyedben valószínűleg én is ugyanígy éreznék. De csak pár percet kérek és utána soha többé nem fogsz hallani rólam, esküszöm. Alex
Egyáltalán nem bíztam benne. Ezért nem is válaszoltam semmit. Úgy gondoltam, hogyha nem reagálok, akkor előbb-utóbb felfogja, hogy teljesen feleslegesen töri magát. Amit tett, arra nincs mentség. Bárhogyan is próbálja magát mentegetni, megtette. Ezen nem tud változtatni. Én pedig a legkevésbé sem szeretnék emlékezni rá. Úgy gondoltam, ha találkozok vele, akkor az olyan lenne, mintha egyáltalán nem haragudnék rá és elnézném neki, hogy megerőszakolt. De ebben ne is reménykedjen. Tudtam, hogy semmi esély nem lenne arra, hogy békében lerendezzük ezt az egészet. Mégis attól tartottam, hogy szemtől szemben elgyengülök. Hiszen egyedül teljesen védtelen vagyok vele szemben. Ráadásul képes volt arra, hogy irányítson. Nem akartam, hogy bármi olyanba vigyen bele, amit nem akarok. Ezért nem találkozok vele és a probléma egy része - a kisebbik része - meg lesz oldva. A nagyobbik részéhez rengeteg időre és erőre lesz szükségem. De még így sem leszek rajta túl soha életemben.
Miközben folyamatosan gondolkoztam, kimerültem. Gyenge voltam, mivel egész nap nem ettem semmit és csak sírtam. Ez pedig egy idő után megbosszulja magát. De most az egyszer nem bántam, hogy ennyire gyenge vagyok. A külsőm ezúttal hűen tükrözte azt, amit érzek. Tükörbe sem mertem nézni, de el tudtam képzelni, mennyire ramatyul festek. Aztán lassan kezdtem elálmosodni. Csak néhány dolog járt a fejemben, mielőtt végre elnyomott az álom: félelem, magány, megaláztatás, gyengeség, törékenység, halál...
